Márton László már tegnap este megérkezett, a tábor második felében ő vezeti a szemináriumot. Ahogy Magyarországon sokan, ő is egyszerre író és fordító, mondja. Ezért aztán lája a szöveget belülről is, tudja, hogyan jön létre az irodalmi alkotás, ugyanakkor az ő műveit is fordítják, így aztán tudja, milyen fordítóval dolgozni. A fordítói munka kommunikáció, a szerző és a fordító között is, de az eredeti szöveg és a fordítás között is. Gyakran előfordul, hogy a fordított mű visszahat az irodalomra.

Milyen tömören foglalta most össze, de hát ez más műfaj, ez most szeminárium, két éve Kisorosziban három délutánon át tartott előadást a fordításról, csodálatos volt hallgatni, volt olyan szerencsém, hogy én beszélhettem el e felületen akkor is azokat a napokat. Fordítani Szvoren Edina Papírsárkány című novelláját hozta, melyet könyvből szkennelt be és nyomtatott ki, gondolom, működhetett valami optikai karakterfelismerő algoritmus a háttérben, mert itt-ott hibás lett a szöveg, olyan ez, mondja, mint amikor a középkori másoló hibázott.

Felolvassa a novellát a hallgatóknak, közben jelzi, ahol a másoló hibát vétett. Érdekes játék ez, van, ami egészen hihető hiba lett, kis jóindulattal, vagy rosszal éppen, kála helyett kóla, álmatag helyett almatag, ilyeneket produkált a digitális középkor, közben Szvoren gyerekelbeszélője is vét hibát, vagy használ sajátosan szavakat, neveket, mondjuk így, Lopahoff-ruháról beszél, ami egy majdnem létező dolog – ilyenkor fontos eldönteni, hogy bízunk-e a szerzőben.

Laci hasogat

Péter oldalast csontozni tanít

finom lett

mondom, hogy finom lett

Gábor csobban

Jóska ügyködik

Produktum

Jóska szít

Izgalmas napunk van, ma magunkra főzünk, ahogy tavaly, úgy idén is segédkeznek bene a vendégeink, igaz, akkor ez volt a terv, most csak így alakul, mindenesetre mindenki kiveszi a részét, Lapis József tüzet éleszt a Márton Laci hasogatta fák között, Bednanics Gábor főszakáccsá lép elő. Aztán előadóvá lép vissza, ő maga ezt mondja legalábbis, kétli, hogy a lecsóval aratott sikere meghaladható volna a kortárs költészetről szólva. Hatalmas, követhetetlen mennyiség a kortárs költészeté, mondja, és néhány csomópont mentén problematizálja a költészetet. Halott-e a költészet, ha ennyien művelik? Ha ennyien művelik, kik a lírikusok? Mit nevezhetünk lírának? A túlnyúló romantika felől közelített költészetnek tényleg vége van, de a gyakorlatban a lírát tovább művelik, elsősorban a fiatalok.

A kritika is szelektálni lénytelen e nagy korpuszból, a kortárs hagyomány nagyon gyorsan meghaladható – a médiumok által, a környezet, a preferenciák változása által. A kritikusok preferenciái is ideológiai és gyakran ismeretségi alapon alakulnak; egy-egy elméleti iskola, mely kinevelte őket, meghatározza, mit tartanak költészetnek és mit nem. Ráadásul Bednanics szerint szinte eltűnt mára a költészetet puszta érdeklődésből olvasó közönség, és a közönség olyanokból áll, akik valami kezdeni akarnak a lírával. Professzionális olvasók ők, vagy a lírát művelők egymás hallgatói. Ha pedig a közönség és a líra művelői között is sok az elméleti előképzettséggel rendelkező, némely esetben tudatosan, más esetekben tudat alatt, de gyakori tendencia, hogy a költészet elkezdi az elméletet kiszolgálni. Az új 3T időszakát éljük, mondja Bednanics; ezek most a technika, a test és a tér. És persze ott a kérdés, hogy mit kezdjünk a versbeszéddel. „Szeretem az olyan módon megformált szöveget, ami gömbölyödik a számban, amiben ott a nyelvi zamat, és visszavágyom rá, ettől aztán újraolvashatóvá válik” – mondja, és bontogatjuk kicsit az ízlelés metaforáját, LVP visszautal a lecsóhoz, és hozzáfűzi, hogy az ízlelés, valóban hasonlatosan talán a nyelvi zamathoz, olyasmi, ami nem lokalizálható, nem váltható át más médiumba.

S ha már médium, Bednanics elgondolkodtat arról is, hogy ha a költészet nem tud piacképes lenni azon a módon, ahogyan jelenleg gondolkodunk róla, a líráról és a sikerről egyaránt, akkor tehát mennyire helye és közege vajon jelen pillanatban a lírának a verseskötet? A nyomtatott könyv, mint fizikai tárgy? A slam talán kinyitása a fentebb felvázolt, zárt lírikus helyzetnek, mondja. A slamnek írva kell lennie, de hangsúlyosan hangzó műfaj. Ez a líra, ha líra, lehet, hogy folytatja azt a sajátos hagyományt, ami a trubadúrlírában, a bárdköltészetben működött. A líra a romantikában vált írott műfajjá, de a félhivatalos lírai műfajok a 19. században is hangzóként jelentek meg. A slam pedig sokkal nagyobb közönséget teremt pillanatnyilag, mint a verseskötetek; nagyobb számú befogadót érnek el, mint a szintén belterjesként működő, nyomtatott médiumhoz kötődő felolvasások.

Lapis József mutatja be nekünk Csehy Zoltánt, bevezetője képet ad a hallgatóknak Csehyről, többfelől pozicionálja is őt, és egyben a beszélgetés ívét is megadja. Ezer szállal kötődik a fordításhoz, mondja Jóska, a kulturális fordításhoz is, amellett, hogy ő maga is fordító, a neolatin humanizmus és az antik költészet kortárs kultúrára gyakorolt hatásait kutatja, oktatja is, Pozsonyban, méghozzá, a kisebbségi helyzetben való kulturális működés is meghatározó fordítási szituáció lehet, s magával hoz egy identitásproblémát, mely aztán a fordítások mellett saját költészetében, az általa létrehozott maszkokban is tetten érhető. „Igazából olasz szakos akartam lenni, csak nem nyílt olasz szak, amikor felvételiztem, gondoltam, megpróbálkozom a latinnal, meséli. Aki hallotta már Csehyt, tudja, micsoda üdítő jelenség, mosolygós, humoros, mindemellett elképesztő tudással bír, nem tudom, mi volt előbb nála, a tudás, vagy a humor, mindenesetre az este végére Lucia megalkotja a „latinista standup” szóösszetételt; a műfaj már megvan, már csak népszerűsíteni kellene. Jól járnánk vele mind, annyi bizonyos.

A magyar felől nézve is nagyon érdekes az antik hagyomány, a latin is, hiszen a magyar irodalomnak is van egy jelentős latin nyelvű korpusza, melyre magyarként tekintünk, gondoljunk csak Janus Pannoniusra. A latin tulajdonképpen apanyelvünk; ha az irodalmat nyelvcsaládokba lehetne sorolni, a magyar a latinba tartozna. Az antikvitást, a latin hagyományt, a mítoszokat ismerve be tudunk lakni bármilyen univerzális kulturális teret. A latin nyelvű, magyar humanistákat fordítva nem kell valami archaikus nyelvet rekonstruálnunk, ezek a szerzők mai magyar nyelven szólalnak meg.

Zoli költészetében is nagyon fontos a forma, és sok formát használ. „Az első kötetem, a Nút az avantgárdot követte, nagy kedvencem volt fiatalon Kassák Lajos, a korai Kassák, most is nagyon szeretem, de már inkább a késeit, és erről a kötetről Tőzsér Árpád írt egy kritikát, amely kritikát én úgy értettem, hogy Tőzsér azt mondja, hogy nem tudok formákat írni. Ezt nem hagyhattam anniyban, a latin szak eleve olyan, hogy skandáljuk a szerzőt, fordítjuk a szerzőt, az ember egy idő után már parizert is képes hexamaterben kérni a boltban. Én nagyon zeneinek gondoltam egyébként az első kötetet is, csak másképp zeneinek. És akkor itt visszatértem a mesterkedő szerzőkhöz. Parti Nagy, Kovács András Ferenc voltak akkor fontosak, akikre az ember felnézett – ezeket mind magán viseli ez a második kötet. A szereplíra aztán nagyon divatos lett, Kovács András Ferenc például hihetetlen átváltozóképességgel tudja művelni, de én megmaradtam az antik szerzőknél, meg a rájuk épülő magyar hagyománynál.”

Pacificus Maximus, Csehy Hecatelegium című kötetének hőse tényleg létező személy volt, akinek tényleg volt egy ilyen című műve, melyet Csehy tényleg le akart fordítani. De mivel az eredeti beszerzése komoly nehézségekbe ütközött, megírta inkább maga. Ezek a versek magukon hordozzák a fordítási tapasztalatokat, eddigre már elég sok van belőlük, tulajdonképp a fordítások lecsapódásainak is tekinthetők. „Egy humanista szerzőt megkonstruálni egyébként is érdekes, a humanista szerző eleve olyat csinál, mint egy hamisítvány – mondja –, látszik, hogy túl jó eredetinek, van bennük valamiféle harmóniaigény, ami számomra nagyon szimpatikus. És irigyeltem a regényíróktól, hogy ők hőst teremtenek, megalkotnak egy figurát; én is akartam egy ilyet. Merem remélni, hogy kirajzolódik valaki a kötetből.”

Pacificus Maximus mellett ott van Rosmer János is, mondja Jóska, akiről Németh Zoltán kimutatta, hogy valójában ős is Csehy egyik maszkja. Zoli vállalja is, meg nem is, mindenesetre ő írta Rosmerről az egyik első kritikát, és a figura nagyon jól jött a homoerotikus költészetről írot munkájához, kellett a végére egy poén – mindenki értse, ahogy akarja. Csehyt e munka során a homoerotikus költészet hagyománya, és erőteljes kódolt nyelve érdekelte leginkább, az, hogy elgondolható-e az narratívaként. Másfelől, a Mások folyóirat archívumát böngészve két dolog tűnt fel neki: egyfelől rengeteg volt a vers, másfelől rengeteg költő működtet két költői identitást. „Ez a része jobban érdekelt, mint KAF szereplírája. Mert ez vérre megy.” Ugyanakkor eleve a kisebbségi létből fakadó alaptapasztalat, hogy az ember valahogy máshogy látja a többséget. Ettől erősebb az érzékenység, és szerencsés esetben a toleranciaküszöb is magasabb.

„Minden kisebbségi bele van kényszerítve egy kettős játéktérbe. A kollégái azt hiszik az emberről, hogy olyan, mint ők, miközben van egy alternatív magyar élete. Megformálja magát egy szlovák és egy magyar verzióban. Mindennek persze akaratlanul van egy provinciális jellege, noha a ’90-es években igyekeztünk tagadni ezt. Kisebbségi szerzőként sohasem tudhatod, hogy jót írtál-e. A másik oldalról irredentának bélyegződhet az ember, a magyarországi kritikai befogadásban ott a ’szegény határon túli’ attitűd. Az otthoni kritikában pedig azt figyelik, mi a divat Magyarországon, találjunk egy ilyet. Jelentős része vonalzóesztétika. Nem a szövegből akar kibontani valamit, hanem eleve a követő pozíciójába helyezi az otthoni irodalmat.”

Összefoglalhatatlan itt minden, ami elhangzott, a hangulat kiváltképpen visszaadhatatlan, meg aztán, hiába hívják ezt tudósításnak, abból, amit én írok, senki nem lesz tudós, nem is tudom, ki vállalkozhatna a feladatra, hogy megpróbálja akár csak egy szeletét is átadni annak, amikor Márton László és Csehy Zoltán, ez a két lenyűgözően művelt szerző és fordító egy harmadikról, Nádasdy Ádámról beszél. Inkább választok egy idézete még a végére, önkényesen, a számtalan bonmot és anekdota közül egy nem vicceset, de találót, ezt itt:

„Nem szerettem a rímeket nagyon, agresszívnak gondoltam őket. Ha van egy hívórím, az valami mást kikényszerít. Az antik más, az olyan, mint amikor dobog a szívünk; halljuk is, működik, van benne rendszer, de nem erőszakos.”