Azt hiszem, nem. Fordítás közben hogyan szólnak vajon? Szirák Esterházyt a könnyen fordítható, globalizálódó irodalom ellenpéldájaként is említette tegnap, van miben elmerülni.

Ma az egész nap a fordításé, délután nincs előadás, este Ambrus Judit érkezik Margócsy tanár úrral. És persze Lenkével, aki, mint az a képeken látszik, a beszélgetéshez is asszisztált. Margócsy remek bevezetőt tart, egyszerre informatív és nyújt műelemzést az Isten konditerme című kötetről. Jó, hogy kéznél van ez a szó, hogy kötet, a mű egyébként nehezen besorolható (nahát, még egy szó), nem illeszthető az uralkodó tendenciákba. Se nem regény, sem epikus novellák gyűjteménye, noha novellákból áll, mely novellák főszereplője Isten. Isten rendkívül sokféle alakban jelenik meg, sok minden történik vele és általa. Hol mindenhatóként funkcionál, hol a legesendőbb emberként, hol nőként működik, hol férfiként, hol jót cselekszik, hol pedig elkövet erősen helyteleníthető dolgokat. Az ő útkeresését, tévelygéseit, dühkitöréseit, elpusztíttatását látjuk, az utolsó novellában pedig egy rendkívül szomorú mindenható gesztus történik: Isten visszavonja a teremtést, és szomorúan lemond a világról. Ez a rendkívül komoly írásmű ugyanakkor rendkívül humoros, mondja Margócsy tanár úr, mert a szörnyűségeket átlengi az irónia kegyelme, vagy ítélete. Egyszerre emelkedett és gúnyos, rendkívül ügyesen és nyelvileg végtelenül gazdagon vegyíti a beszéd különböző modalitásait. Megformálást illetően nagyon érdekes, hogy a szöveg telis-tele van a magyar irodalom különböző idézeteivel, a magyar költészet idézeteivel, pontosabban. E verssorok beleilleszkednek, szervesülnek a szövegbe, nem törik meg azt, egyszercsak átcsap idézetbe a szövegfolyam, majd vissza, majd újra át. A Biblia bizonyos szöveghelyei hasonlóképp vegyülnek a szövegbe, hol magasztosan, hol ironikusan, hol párhuzamba állítva a történettel, hol ellenpontozva azt.

Maguk a novellák nem epikus íveket követnek, hanem inkább olyanok, mintha nagyszabású versek lennének. Margócsy a felhasznált versek válogatásáról kérdezi. „Ha minden belekerült volna, amit szerettem volna, akkor az lett volna a címe, hogy Verstankönyv. Azt hiszem, mindenkinek vagy egy saját Verstankönyve, versekkel, amelyek fontosak neki. Ebbe a kötetbe most nem került bele minden, ami számomra fontos. Nem feltétlenül azok kerültek bele, amelyek számomra a legfontosabbak. Ha foglalkoztat engem egy történet, akkor a történet adott. És ha nem passzol hozzá Petri Hogy elérjek a napsütöte sávigja, nem kerülhet bele, hiába foglalkoztat az a vers nagyon. A legfontosabb száz versem nem ugyanaz, mint amivel a szöveg tud mit kezdeni.” S hogy minden erkölcsi kérdéshez, a világ minden mozzanatához rendelhető-e költészet? „Mi szól ellene?” – kérdez vissza Judit.

Felmerül persze a kérdés, mit kezdhet a fordító azzal, ha ilyen mélyen a magyar irodalmi hagyományba ágyazott szöveggel van dolga. Ha a felhasznált versnek létezik is fordítása az adott nyelven, akkor sem tudja ugyanazt a funkciót betölteni, amit a magyar olvasó számára betölt. Kell-e használni ezeket az idézeteket? Judit azt mondja, a lengyel fordítója kihagyta, ami lengyelül nem volt fellelhető. Más a helyzet – legalábbis egy bizonyos kultúrkörben más – a bibliai idézetekkel. Mi ezek funkciója a költészeti idézetekhez képest, kérdezi Margócsy, ugyanazon beszédmód megnyilvánulásai-e vajon. A bibliai szövegek azért többször ellenpontoznak, többször vannak ironikusan idézve, mondja Judit, mint a költészet, többször fordul elő, hogy a szörnyűségekről szóló szöveg mellé a világ szépségeit hirdető bibliai idézet kerül. De a kettő sokszor ugyanazt a funkciót tölti be. „Idézni egy versből ugyanolyan szép dolog, ugyanolyan magasztos, mint a Bibliából idézni. Az alapszókincs része, mondjuk.”

Ha már idézetek, el kell mondani, hogy a kötet végén, a tartalomjegyzékben minden történet rövid összefoglalóját is kapjuk, a felhasznált idézetek forrásaival együtt, a szövegben pedig tipográfiailag különül el az idézet a környezetétől. A kötet címét, az Isten konditermét is megkíséreljük megfejteni, Istené-e a konditerem, vagy ő üzemelteti, az egyes novellák elé kerülő testgyakorlatok mentén a szövegek értelmezhetők-e lelkigyakorlatokként, ezekre nem kapunk egyértelmű választ, nem is baj, maradjon valami az olvasóra is. Egy biztos, fejlődés nincs a kötetben, mondja Judit, a Jóistenből nem lesz jobb isten, nem lesz rossz isten sem. S hogy a végén visszaveszi-e a világot valóban, vagy majd újrakezdi, hol vagyunk esetleg egy ilyen ciklikus történetben, van-e ciklikusság, van-e radikális elszánás a kiábrándulás mögött, az ismét csak lebeg. Szerintem nem olyan tragikus, utal is itt-ott erre a szöveg – mondja.

Még sok mindent érintünk, mielőtt az este kötetlenbe vált át, előkerül a kolbász és a szalonna, a második vacsora ideje jön el, vendégeink velünk maradnak. Megvitatják a kétnyelvű nevelés hogyanját, módszereit, anekdoták is elhangzanak, Judit Lenkével elvegyül köztünk, minden mozzanatában van valami végtelen kedves természetesség, valahogy magától értetődik, hogy köztünk van. Hogy van az alkotáslélektanilag, kérdezi a Tanár úr, hogy tíz évvel ezelőtt elsőként az utolsó novella készült el, melyben az Isten visszavonja a teremtést, s ezután kezdte el megírni a zárónovella előtörténetét. A válaszból ugyanez a szerénység és magától értetődés cseng: „Elé kellett tennem néhány darabkát. Csak úgy, indoklásképpen, hogy van mit visszavonni.”