Németh Gáborral indult a reggel, a fordítók közül néhányan felolvasták a megoldásaikat, ennek nyilván leginkább akkor van értelme, ha többen vannak ugyanazon nyelvűek, a lengyelek ilyenek, például, megvitatható, ki milyen nyelvi regiszterben keresett megoldást, hogy túl emelkedett-e, vagy túl köznapi valami egyikük vagy másikuk fülének. S ha már a fül, két gyönyörű sor okozott nem várt problémát, „néhányan adtunk, én százast, mindig mindenkinek egy százast adok, egy könyörületi egységet”, szól a szöveg (nyomtatásban ez két sor, higgyétek el nekem), gondoltad volna valaha, hogy ez probléma, hogy a százas fémpénz, hogy hallod, ahogy cseng, s hogy mire váltod át, átváltod-e, tudja-e az olvasó, hogy mennyi az egy százas, mennyi az egy könyörületi egység.

Nem volt könnyű kezdés, de a folytatás sem az, ezért van a szeminárium, persze, a Puszták népének részlete a következő feladat. Hogyan fordítható valami, ami ennyire magyar, hogyan fordítható egy metaforákban beszélő szöveg, s hogy valami profánabbat említsek, hogy mondod más nyelven, hogy beszalonnázik?

Az ebéd tarja volt, és a metálos kontextus kitartott estig. Vendégeink már dél körül megérkeztek, a délutáni előadás előtt sétálni is volt még idő a felhős Duna-parton, ahol is L. Varga Péter Szirák Péterrel, Balajthy Ágival, Vásári Melindával és Térey Jánossal közösen lőtt egy metálszelfit, mely, mire ezeket a sorokat írom, már túllépte a száz lájkot is a közösségi oldalak egyikén, ami, valljuk be, viharos siker, már ha tekinthető digitális viharnak egy lájkcunami, annyiban biztosan, amennyiben tekinthető felhősnek egy szakasznyi Duna-part.

Szirákot szeretem hallgatni. Ami azt illeti, évről évre jobban. Olyan értő módon nyúl a témához, olyan szépen figyel oda a közönségére is, olyan érzékenyen magyaráz és érzékenyíti a hallgatóságot is, hogy az csoda. Ő maga – más irodalomtörténészekkel egyetemben, és megint másokkal, például Kukorellyvel ellentétben – olyan klasszikusokat tekint a kortárs magyar elbeszélő próza kiindulópontjainak, mint Krúdy, Kosztolányi, Márai, Ottlik, aztán Mészöly; az általuk lefektetett tradíciót folytatták aztán olyan hagyományalakító írók, mint Nádas, vagy Esterházy. Több szempontból is nehéz a dolga azonban annak, aki kortárs magyar elbeszélő próza címmel előadást készül tartani. Egyrészt annak alakulásába a rendszerváltás komolyan beleszól, annak is elsősorban kulturális gazdaságtani hatását emeli ki Szirák. Az 1989 előtti világban nem voltak piaci kulturális viszonyok – mondja –, és ennek komoly hatása volt az irodalomra mint kulturális rendszerre is. Ha valaki neves író volt és meg szeretett volna jelentetni valamit, nem kellett a kulturális piachoz igazodnia, ha egy bizonyos politikai szűrőn átment, akkor boldogult az illető. Nem, vagy alig volt szórakoztató irodalom – a ponyvát, a lektűrt nem engedték be ebbe a körbe. Ez a kulturális gazdaságtani összefüggés bizonyosan megváltozott ’89 után; a kultúra piac lett, ahol igenis nagyon számít a reklám, az olvasók döntése, ezek visszahatnak a kiadókra és a kritikai életre is, a populáris irodalom pedig egészen egyszerűen konkurenciát jelent. Érdekes megnézni azt is, milyen módon lektűrizál bizonyos szövegeket ez a helyzet, hogyan lett elvárássá, hogy az irodalom szórakoztasson, különben nem lehet eladni.

A másik fontos hatás a globalizáció és a multikulturalitás jelensége. A kulturális termelés át akarja lépni a határokat – ez az irodalomnak a legnehezebb, nyelvhez kötöttsége miatt. Mi történik ugyanakkor, ha az irodalom elkezd a nemzetközi piacra íródni? Vannak poétikailag és ideológialag is globális elvárásrendszer szerint íródott művek, és ezek a legkönnyebben fordíthatóak is. Krasznahorkai például ilyen, nem véletlenül kap szinte minden évben nemzetközi díjakat, nem véletlenül ő a legtöbb nyelvre lefordított magyar író. Az ő utazásregényei úgy szólnak a magyar olvasóhoz, hogy egy, elsősorban a nagyobb közönséghez szóló világot közvetítenek felé. Ahol a fordítás kulturális fordítássá válik, ott nehezebb a dolgunk – ezt még Szirák mondja, azt már én teszem hozzá, hogy gondoljunk csak vissza a Puszták népére.

A kortárs magyar elbeszélő próza Ottlik köpönyegéből bújt ki – mondja, majd le is vezeti, megmutatja, hol hat máig az Iskola a határon, és rendszerbe rendezi számunkra a szövegeket. Tendenciákat mutat, megvilágító erejű magyarázatokkal, ezekre sokszor gondolunk majd vissza, a tábor után is.

Vacsora után, mely vacsorához a remek desszert előtt csipegettünk még a déli húsból is, Térey János és Balajthy Ági beszélgettek, mint azt már sejteni engedtem, tegnap Tóth-Czifra Julcsit dicsértem, ma Ágival teszem ugyanezt, remek beszélgetőpartner, remek kérdező, okos, felkészült, ez a szervezőket is dicséri, Pétert és Melindát, szóval Ági remekül kérdez, figyel a közönségre is, de hát nem először van itt, ahogy Térey sem, ő egykori bagolyirtási emlékeket idéz fel.

Térey rendkívül sokoldalú szerző, kezdi Balajthy Ági, verseskötettel indult, a köztudatba verses regénnyel került, drámáit fontos színházi műhelyek viszik színre, ír tárcanovellákat, nemrégiben egy, az írásművészetét vizsgáló tanulmánykötet is megjelent. A szerzői figurájával kapcsolatosan berögzült kifejezések sokszor ellentmondásosak. Radikális és konzervatív – szokták rá mondani. Minden verssora nagybetűvel kezdődik, akár Aranyéi, ma, amikor a szabadvers a jellemzőbb, ragaszkodik a kötött formákhoz, azok roncsolásához, az azokkal való játékhoz. Versei ugyanakkor lázadóak, radikálisak, újszerűek. Mi motiválta inkább, kérdezi Ági, a hagyomány-e, vagy az újszerűség.

A kettő együtt – válaszolja János. „Hamarabb találtam nyelvet, mint mondanivalót – mondja. Ezt az erős nyelvet összeraktam sokakból, kitől ezt kölcsönöztem, kitől azt. Visszatekintve a kezdeti szövegekre azt látom, hogy sok szöveg úgy vadul, hogy nincs mögötte semmi, sokat viszont nem tudnék ma sem másképp megírni. Ez egy termékeny feszültség, kemény tartalmakat zárt formában megírni.”

Ami tegnap Németh Gábornál a kép volt, az Téreynél a hely, elsőként Debrecenhez való viszonyáról kérdezi őt Ági. Ambivalens, természetesen, talán ez is egy termékeny feszültség. Debrecen a magyar költészet fővárosa, mondja, de sokan pusztultak bele. Debrecen nem az a város, ahol a rock and rollt megtalálná az ember, de az is biztos, hogy onnan mindig jön valami eredeti és őserővel rendelkező kulturális jelenség. Elég csak a Tankcsapdára gondolni. És ha már hely, és Szirák Péter a fontos tendenciák között említette délután az utazóregényt, hát Térey szereplői rengeteget utaznak. Azt mondja, Németh Gábor Mormotáját olvasva jött rá, hogy ez tulajdonképpen alibi is lehet, olyan foglalkozást találni a főhősnek, hogy az utazás megírható legyen. Van-e olyan hely, amit még megírnál, kérdezi Ági. „Ahol még nem jártam. De olyanról nem tudok írni. Egyszer, egy utazást tervezve gondolkodtunk azon, hogy Szíria legyen az úticél, vagy Marokkó. Marokkó jött ki. Azt nagyon sajnálom, hogy az a Szíria már nincs.” Ha már pusztulás, mondja Ági, Varsó és Drezda is szerepel köteted címében. „Ez két klasszikus európai katasztrófaváros – mindkettőt megkísérelték leradírozni a térképről, de nem sikerült. Egyre több várost sikerül; Aleppó például idén szűnt meg létezni. A holokauszt engem például mindig önmagában gyötört meg, nem gondoltam, hogy valamilyen műalkotás ezt úgy telibe tudja találni; hogy közvetíteni tud valami olyat, amit egy triviális képsorozat a lembergi pogromról kivált belőlem. Nem szabad újrateremteni az emberi szenvedés képeit. Mit ad az irodalom, amit csak ő tud? Mintha elérné a határait itt – ezen a ponton kicsit elégtelennek érzem.”

A Protokollban vagy A legkisebb jégkorszakban csupa hatalom centrumában, vagy annak közelében mozgó figurával találkozunk, ráismerhetünk belőlük mai politikai, közéleti történésekre, karakterekre, a szövegek mégsem sugallnak értékítéletet. Írható-e ez a téma elköteleződés nélkül, hangzik a kérdés. „Én így szoktam. Nem is tudok másképp. Ahhoz el kellene köteleződnöm, azt meg szintén nem tudok” – hangzik a válasz. Szó esik műfordítói munkásságáról is, megtudjuk például, hogy a Chanson d’automne fordítása 18 évesen negyed óra alatt megvolt, és egy szót sem kellett javítania benne az új kiadáshoz. Merthogy új kiadás gyakran van. Térey újra- és újrarendezi a verseket, új ciklusokat, új struktúrákat alkot, átírja, átdolgozza korábbi szövegeit, olykor még a cím sem marad ugyanaz. Az idei Könyvhétre megjelent Őszi hadjárat című gyűjteményes verseskötetére is jellemző ez. „Ezek a szövegek kétszer születtek meg – mondja. Magamat javítani szabadjon. Hadd maradjon meg az utolsó kéz elve. Ne vegye el senki a lehetőséget, hogy magadat javíthasd – úgysincs tökély.”

Mik a terveid? Hova indulsz innen tovább? – kérdezi Ági. „Hát, szerintem reggel a busszal, haza. A terveimet kifecsegni nagyon nagy butaság volna. De biztos, hogy írok még regényt prózában. Ja, és verset mindig fogok írni.”

És így is lesz, az ördögvillát sem nélkülöző metálos éjjel után, melyen az újonnan alakult zenekar nevet is kap, Másnapos freskó, ez lesz a nevük, mi más, figyeljünk csak, honnan a név, Aczél Géza, Alföld, Debrecen, Balajthy–Térey–Szirák, szóval hazamegy reggel a busszal, olyannyira reggel, hogy elbúcsúzni sem volt alkalom. Szervusz, János, szervusz, Ági, örültem, örültünk, jó, hogy itt voltatok.
És jó, hogy itt vagyunk.