Mihályiban, az első műfordító táborban, 1984-ben (vagy ’83-ban, nem is tudom) különös minőségben voltam jelen, segítőként – mondja Rácz Péter. Ez tehát a harminckettedik, vagy harmincharmadik, állapítom meg ismét. Már az akkori tapasztalat is az volt, hogy jobb, ha többen vannak egy nyelvből, mondja, megtörténtek a bemutatkozások, idén vannak, németre, olaszra, lengyelre, szerbre, szlovákra, angolra, törökre fordítanak a hallgatók, és persze észtre, olyan nincs, hogy észtek nincsenek. Mindenki bemutatkozik, elmondja, mivel foglalkozik, miért is jött. A legérdekesebb Anne-Marie válasza, aki németre fordít, és akit felkért egy svájci irodalmi folyóirat, hogy állítson össze egy lapszámot magyar költészetből: Eljöttem megismerni az írókat, kiválasztani a költőket.

Rácz Péter egy táblázatot függeszt a falra, ezen kompetenciák találhatók; nyolc kompetencia, melyek ahhoz szükségesek, hogy az ember jó műfordító lehessen. Hogy melyek ezek, azokat majd egy későbbi napon árulom el. A fordítók nehéz feladatot kapnak, Németh Gábor Egy mormota nyara című könyvének egy részletét. A szöveg formai sajátosságai (nincsenek benne nagybetűk, képzeljük csak el ugyanezt németül) és a gyakran bekezdésnyi mondatok különös szerkezete mellett olyasmikkel kell megküzdeniük, mint hogy fordítjuk-e, s ha igen, hogyan a Felszab teret (nagybetű nélkül, természetesen), milyen lehet az alpakka pincértálca, mit jelent a lemegyek hídba kifejezés, ennek kapcsán elkalandozunk, ott van még a dobok egy hátast, az is hasonló, honnan jön, mi van még ilyen, hanyatt esem tőle, csak lenyűgözöttség van benne és elcsodálkozás, vagy elszörnyedés is vajon, lehet benne, abban maradunk.

És ismét tanulunk valamit egymásról is, Leylának olyasmi okoz gondot, ami másnak a teremben nem, szó van az istenről (kis i-vel, persze), Rácz Péter azt mondja, itt látjuk a mindenhatót, mint éppen nem hat, ezt feljegyeztem, szívfacsaró mondat volt, szóval szó van istenről, isten fiáról, Leyla azt mondja, az átlag török olvasó ezt nem értené, aki a keresztény kultúrkörben keresgél, az is Ádámra gondolna az isten fia kapcsán. Arról is szó esik, hogy mit kezdhetünk a szövegben a jelölt és a jelöletlen idézetekkel – ez persze nagy kérdés, és messze visz, talán nem árulok el előre túl sokat, ha azt mondom, az éjszakában is hosszan beszélgettünk még erről, és talán az sem légből kapott jóslat a részemről, ha azt mondom, szóba kerül még néhányszor a tábor során.

Sűrű nap a mai, az érkezések után frissiben lezajlott a három órás szeminárium, tíz perc szünet, és már kezdődik is Szkárosi Endre előadása. Ő maga is fordít, költészetet, angolból és olaszból, mondandója fókuszában a lírafordítás áll éppen ezért. Noha azonnal leszögezi, hogy költészetet lehetetlen fordítani, és az ember olvassa eredetiben, ha teheti. Prózát fordítani más, mondja, ott nincs meg az a bizonytalanságérzet, ami a költészetnél mindig meg kell, hogy legyen, hiszen a költészet a nyelvhasználat, a jelentés többrétegűségével játszik; a szavakban és a grammatikában azonosítható nyelvi szerkezetben nem fogható meg a költészet nyitott, komplex, lebegő jelentése. Áttekinti a magyar műfordítás korszakait, miközben azt a kérdést forgatja egyre, hogy kell-e költészetet műfordítónak magának is költőnek lennie? Hoz példát és ellenpéldát, mintha arra hajlana, hogy jobb, ha a fordító maga is költő. Ha a fordítás működik, akkor elképzelhető, hogy titkon költő. Hiszen ha valaki nem válik par excellence költővé, nem tudhatjuk, belül milyen utat jár be.

Tomaso Kemeny és a kétnyelvűség, kettős identitás kapcsán beszél a nyelvhasználat és gondolkodás viszonyára is kitér, nyelvhez nem kötődő gondolkodási archetípiák mentén áthidalhatók bizonyos, megoldhatatlannak tűnő dolgok. Innen már csak egy ugrás Edoardo Sanguineti és a többnyelvű költészet. A Laborintus című műből, annak változataiból fel is olvas, az olasz „vivőnyelv” mellett többnyelvű szövedék az egész költemény – francia, angol latin, görög, német nyelvi elemek, olykor egész sorok szövődnek az olaszba. Fordítható-e, fordítandó-e egy hasonló nyelvi képződmény? Mit hoz majd a többnyelvű költészet?

Szó kerül még Kurt Schwittersről, hangköltészetről, a grafémáig csupaszított jelről, Szkárosi, az avantgárd nagy ismerője avatottan beszél minderről, és természetesen hisz benne, hogy is ne hinne – alul van valami folyás, mondja, ami mindent összeköt.

1989-ben Mihályiban egy csodálatos bolgár műfordító lány a jelenlévő összes irodalmártól megkérdezte, hogy tudja-e valaki, mi az a fardagály, nem volt élő ember a táborban, aki tudta – kezdi Németh Gábor az estét. A szerkesztője, Tóth-Czifra Júlia beszélget vele, látszik rajtuk a közös munka, Julcsin a sok tudás, érezhető, hogy amit tud, az nem pusztán a jó kérdező alapos felkészülése, valami bennfentesebb annál. Talán ez, talán Németh Gábor személyisége teszi meghitté az estét. Először az írói indulásáról mesél, az első gyerekkori kísérleteitől a kötelező kamaszkori versíráson át az első elutasításig, majd a Négy évszakban 1985-ben megjelent első publikációjáig. Története nyomán kibomlik a korszak, mindig izgalmas, amikor anekdotákon, személyes történeteken keresztül közelíthetünk valamit. Kinek azért, mert nemigen volt még tudatánál akkor, kinek azért, mert a régióban hasonló tapasztalatit összevetheti, kinek azért, mert olyannyira más világból jött, és így könnyebb megérteni mindazt, amit fordítani szükséges, s amit ezért megérteni, vagy inkább megérezni elengedhetetlen.

Kibomlik közben a képekhez való viszonyának alakulástörténete is, a Pesti Napló magazinból kivágott duplex nyomással készült képektől Kardos Sándornak az Eleven hal fotográfiáit adó Hórusz Archívumán át egészen a Hajnóczy hagyaték sorsáig, és az abban fellelhető, ismét csak újságokból kivágott képekig. Az Egy mormota nyarában egy pillanatfelvételből adódó forgatókönyvötlethez – vadászott helyszínek fotói jelennek meg – a szöveg szintjén. Felvétel, forgatókönyv, film, fotó, szöveg. Túl azon, hogy egymás inspirációi, leírhat-e egy szöveg egy képet, megalkotható-e egy szöveg képben? Pont az az izgalmas, amit nem tud megcsinálni a leírás – mondja Gábor. Ha stíluskészlet és művészettörténet teljes birtokában lévő hamisítókat kérnénk arra, hogy egy leírás alapján rekonstruáljanak egy képet, sosem születnének ugyanazok a képek. Egyszerre szabadság ez, és egyszerre kudarc. De ez az izgalmas, ezért foglalkozom kellemetlenül sokat ezzel, hogy hogyan lehet valamit megírni.

Júlia eztán egy szintén hangsúlyos szálra, a crossover kontextusra kérdez. Gábor ismét egy történettel válaszol, egy majd’ 30 évvel ezelőtti lellei nyarat idéz fel, családi nyaralás volt, mondja, ültem bágyadtan a szobában, egyszercsak balról elrohant jobbra egy 3 év körüli kisfiú, családtag, Leonardoooo, ezt kiabálja. Kisvártatva elrohan jobbról balra, Raffaelloooo, üvölti, nemsokára vissza, Donatelloooo, nyilván megőrültem, gondoltam, vagy az lehet, hogy iszonyatos mázlim van, láthatom, ahogy egy zseni felcseperedik. Akkor még nem voltam elég jó crossoverben, nem ismertem a Tini nindzsa teknőcöket, mondja, csak azt láttam, hogy egy hároméves eléggé otthon van az olasz reneszánszban. Felesleges szétválasztani a tömegkultúrát a magastól, ezek összefonódnak. Shakespeare is lehet lektűr. Vagy giccs. Minden giccs – ez a kijelentés a könyvben több puszta bon mot-nál. A szövegeknek őrülten gazdag referenciarendszerük van; ezt leegyszerűsíti, vagy elbutítja, ha meg akarunk húzni ilyesfajta határokat.

A popkulturális utalások mellett azonban ott vannak a magas kultúrára tett utalások, idézetek, jelölve, jelöletlenül. Julcsi rákérdez, hogy Németh Gábor számára fontos-e ezeknek a szövegeknek a lábjegyzetelése vagy lehivatkozása, egyáltalán bármiféle tipográfiai jelzésük akár. Szívem szerint mindig jelezném, mondja Gábor, de egy regényben nem lehet annyi lábjegyzetet csinálni, amennyi így kellene. Az ideális az volna, ha az összes utalás mint egy-egy link jelenne meg, követhető lenne. Az ideális szövegkiadás háromdimenziós – be kellene horpadnia, vagy ki kellene nyílnia a szövegnek. Nyilvános szövegből idézni pedig, ha nem szerzői jogi oldalról tekintünk rá, szerintem lehet jelöletlenül. Esterházy Péter kapcsán írtam egyszer, hogy az Eiffel-tornyot nem lehet ellopni. Szeretek úgy gondolni a teljes szöveghagyományra, mint ami egy korpusz.

Az Egy mormota naplója tulajdonképpen parainesisként működik, ezt mondja a regény kerete.  Tapasztalatok ezeregyéjszaka-szerű meséje. Ha tanulságot próbálunk elmondani, így Gábor, az mindig megöli a mesében az érzékiséget. A tanulságok rettenetesek; nagyon kicsik, kevesek ahhoz képest, amit a mese az összes szavával el tud mondani. Képtelenség haszonelvűen olvasni ezeket a szövegeket. A mesében van egy konstituáló gesztus: ez ilyen. Döntsd el te, hogy milyen. Egyszerűen csak állítja  a világot. Ha elég erőset állít, felszámolja az ok-okozatiságot. De vajon mindig képes-e kezelni a mese az olyan tapasztalásokat, mint amilyen az idegenség, vagy a gyűlölet, melyek hangsúlyosan jelen vannak a regényben? – kérdezi Julcsi. Amennyiben sikerül neki valamiféle entitássá változni, ami független a szerzőjétől, akkor sikerült. Ha több, mint bekezdések összege, és elkezd önálló lényként működni, akkor sikerült. Akkor a tapasztalatokat felülírta a forma.

„Eljöttem megismerni az írókat, kiválasztani a költőket” – hát, Anne-Marie, hát, mi mindannyian, ma este elkezdődött.

­­­***

Hogy mi az a fardagály, 1989-ben Mihályiban egy teremtett lélek sem tudta. 2016-ban Dunabogdányban viszont mindenki tudja, aki hallgatta az esti beszélgetést.