PRAE.HU: Jónás Vera Experiment és Jimmy Hendrix Experience. A hasonlóság a véletlen műve vagy szándékos az áthallás?

Első körben azért nem saját névvel akartam ezt a zenekart csinálni, szerettem volna neki valami fantázianevet adni, de akkor a fiúk – akkor ugye még háromtagú volt a zenekar (Dés András – ütőhangszerek és Csizmás András - nagybőgő) – mondták, hogy pedig milyen fontos lenne ha mégis az én nevem alatt futna, hiszen ez az én projektem. Nem akartam viszont jazzes nevet, hogy valamilyen trió, az experience szó viszont egészen addig nagyon tetszett, amíg rá nem jöttem, hogy már foglalt. Lenyúlni meg azért elég fura lett volna. Így jött az experiment, amiben benne van az a játékosság, ami szerintem a zenére, zenémre is eléggé illik.

PRAE.HU: Meg hát benne van az újító szándék is. Milyen berendezkedés mentén működik a zenekarod? Demokrácia van benne, vagy inkább autokrácia?

Nem annyira hiszek a teljes demokráciában egy zenekaron belül, korábban is azt láttam együttesekben, hogy éppen a döntések körül van a legtöbb konfliktus, ezért elég hamar kialakult, hogy én vagyok a vezető, én adom az irányokat, és közben mindent megbeszélünk a fiúkkal. Persze bizonyos szabályok le vannak fektetve, amit elengedhetetlennek tartok egy sokat koncertező zenekar esetében.

PRAE.HU: Milyen projektekben vagy most benne?

Egyrészt az Experiment fellép különböző felállásokban is, van, hogy szólóban játszom, van hogy duóban a Marcival vagy még inkább a Hunival (G. Szabó Hunor, az ütőhangszeres Dés helyett 2014 óta ő a dobos), és hát az kurva izgalmas: hol a White Stripes-os vonalat követjük, máskor csak dob-ének van, vagy hangszert cserélünk, mondjuk én pergőn, ő basszusgitáron játszik. Másrészt pedig van még két produkció, az egyik a Subtones, a most következő koncert a hangszerelőjének, Subicz Gábornak a formációja. Ez egy jazzes, soulos dolog némi funkkal és pszichedéliával, fantasztikus zenészek vannak benne, szerintem az országban ez az egyik legjobb jazz-eresztés.

A másik produkció a mïus zenekar, egy minimál-elektro formáció Álmos Gergely vezetésében, ő hívott, hogy énekeljek és írjak dallamot a második albumukra, azóta pedig úgy döntöttünk, hogy gyakrabban fogunk együtt játszani.

PRAE.HU: Mihalik Ábellel pedig feldolgoztátok Paul Simon You Can Call Me Al című számát. Tervezitek még, hogy folytatjátok az együttműködést?

Ez Ábel projektje, a 70% Water Projekt, amiben én csak featuring-eltem, de azért van egy dal, ami még készülődik, meglátjuk majd, hogy lesz-e belőle valami. A projekt keretében egyébként másokkal is készültek dalok, azok is nagyon izgalmasak.

PRAE.HU: Három évvel ezelőtt azt nyilatkoztad, hogy eszedben sincs berobbanni. Most, hogy mégis berobbantál, hogy állsz ezzel?

Ez egy teljesen önazonos kijelentés volt akkor, a lassú építkezés mánia pedig azóta is él bennem: nagyon fontosnak tartom, hogy ahogy a zenét, úgy magamat is fel kell építenem, meg kell ismernem. Biztos, hogy három évvel ezelőtt nem lettem volna képes mondjuk egy hatalmas sikert kezelni, most pedig azt érzem, hogy rengeteget dolgoztunk, nagyon sok mindent csináltunk, és sok minden történt is, amire nem is számítottam, számíthattam. Amiről azt gondoltam, hogy hú, az nagyon távoli. De aztán hirtelen valóság lett. Ezeknek köszönhetően most már egyre kevésbé ijedek meg a saját árnyékomtól vagy a saját tetteim következményétől, és ez nagyon nagy biztonságot ad. Nagyon örülök persze a szuper felkéréseknek, mint amilyen például az, hogy felléphetünk a Zsidó Kulturális Fesztiválon, de most már nincs bennem az, hogy úristen, ez nekem nem jár, én erre még nem vagyok felkészülve. Hiszek abban, hogy a munka mindig meghozza a gyümölcsét, mert ez a tapasztalatom.

PRAE.HU: Ugyanez a tudatosság munkálkodott benned akkor is, amikor a Game című, élő elektronikával és izgalmas innovatív megoldásokkal teletűzdelt első albumod után egy rockos, keményebb és erőteljesebb lemez, a Tiger, Now! anyagát raktátok össze?

Nem, azért ennyire nincsenek előre eldöntve bennem a dolgok, inkább az van, hogy nagyon sokféle zenét akarok egyszerre csinálni, de szerintem ez az eklektikusságot a két album és a kislemez elég jól tükrözi is. A Tiger, Now! albummal a kis Vera, az a kislány, aki én voltam, kiszabadult a palackból. Állandóan léggitároztam és elképzeltem, ahogy színpadon énekelek és rázom a fejem. Volt bennem egy vadság, amit nem mertem bevállalni. Ahhoz, hogy ezt ki merjem ereszteni, ahhoz el kellett jutnom a Tiger, Now! albumig. Hogy ez most marad-e, azt nem tudom, a zsinagógás koncert például pont egy lecsitulós lépés tőlünk, de az biztos, hogy most nagyon jól esik elengedni magam és a húrok közé csapni. Zeneileg és lelkileg egyaránt fontos ez most: azt hiszem, megtanultam felvállalni magam.

PRAE.HU: Beszéljünk kicsit a dalszövegeidről. Talán nem is kell annyira vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy észrevegyük a sok nőiséggel és emancipációval kapcsolatos mondanivalót: Hogyan lehet az ember nőként önmaga? Milyen nőként egy párkapcsolatban lenni? Milyen nőként megélni egy szakítást?

Ez kettős dolog. Mert egyrészt sosem ülök le úgy dalszöveget írni, hogy most erről és arról szeretnék valamit kifejezni. Soha. Inkább kifolyik valami: gondolatfoszlányok vagy szóösszetételek, félmondatok, és akkor azt formálom tovább. Másrészt viszont később rájövök, hogy ezek valamilyen érzelemhez, eseményhez, helyzethez azért mégiscsak köthetőek. És mivel nagyon sokat dolgozom magamon, azon, aki vagyok, nagyon tudatosan próbálom figyelni, hogy hogyan alakulnak a baráti és párkapcsolataim, ezért bőven benne van az is, hogy jönnek olyan szövegek, amik azzal foglalkoznak, hogy hol a helyem a világban. És igen, ennek van emancipációs aspektusa is.

Az egyébként, amit én csinálok, itthon sokszor ilyen ufó-dolognak számít. Persze sok szuper izgi csaj énekel, szerez dalokat és gitározik, de mintha még mindig nem lenne ennek legitimitása. Amikor pedig bemegyek a backstage-be, hogy találkozzak a zenészekkel, még mindig groupie-nak néznek. Ez engem halálba idegesít, azt érzem, hogy ezek ellen nekem szót kell emelnem.

PRAE.HU: Mit gondolsz, a közönséged mennyire figyel a szövegeidre? Mennyire a szövegeidért járnak a koncertjeidre, veszik meg a lemezeidet?

Én elég nagy hangsúlyt fektetek a szövegeimre, sokszor iszonyúan absztrakt szövegeket vagyok képes írni, amikről néha én is csak utólag tudom meghatározni, hogy pontosan miről szól. Azt pedig imádom, hogy a koncerteken egyre többen éneklik velünk a dalokat, ez hatalmas elismerés. De közben meg még a zenekaromban is van olyan, aki, bár ismeri a szöveget, de tudom, hogy nem igazán figyel rá, foglalkozik vele. Nekem az fontos, hogy a nagy dinamikák, az érzet, a hangulat, amikkel játszunk, átmenjen. Egy kapolcsi koncertünk után egy 60-as nő odajött hozzám, megfogta a karom, és csak annyit mondott: 68-as diáklázadás. Hogy ehhez kell-e a szöveg megértése vagy sem, az nekem már teljesen mindegy.

PRAE.HU: Hogyan készültök a mostani koncertetekre, a Jónás Vera Ordinary Symphonies-ra?

Ez nagyon különleges koncert lesz, ugyanis nyolcan fogunk színpadra lépni, egy négytagú fúvósszekció csatlakozik hozzánk, akik elröpítik a zenénket. Subicz Gáborral a legrockosabb dalokat öltöztettük teljesen elszállt, kortárszene-köntösbe. Az egész nyarat végigkoncerteztük, ledaráltuk a közönségünk fejét, most pedig egy egészen másmilyen világba csöppenünk bele, egy nagyon különleges térbe, ahol terveink szerint egy meditatívabb, elszállósabb, fantasztikusan izgalmas zenei élményt fogunk átadni. Ez nekünk most lubickolás, reméljük, a közönségünk is így fogja gondolni.

(A portréfotókat Marosi Viktor, a koncertfelvételt Benke Hunor készítette, a zsinagógáról készült kép forrása: Katlan Csoport. Előbbiek Jónás Vera, utóbbi a Katlan Csoport engedélyével kerültek az interjúba - a szerk.)