Az uruguay-i direktor a minimalizmust teszi meg vezérszónak: egy pillanatig sem kacsintgat a természetfeletti irányába, nem hajít ránk egyetlen szörnyet sem, jól bánik a jump scare-rel. Hovatovább, kiterjeszti ezeket az ötleteket, és érzékszerveinket célzó támadásorgiával csap le a közönségére. A Vaksötét vitathatatlan érdeme, hogy a hallásból, látásból fakadó akadályokból születik nagy erejű suspense. Feszültségteremtése az egyszerűségből ered: nem szükséges újabb, nagyobb, hangosabb tárgyakat, külső elemeket beemelni a képletbe, sokkal didergetőbb, ha apróságok, akár csak a zihálás hangjai zavarják a komfortérzetünket. (Innen az eredeti cím: Ne lélegezz!)

Félelmetes nézni, ahogy a főszereplő látó-halló, öt érzékkel áldott trió hirtelen satuba fogott egérként vonyít: elviekben ők az „egészséges”, aktivizálódásra képes hősök, míg ellenfelük hendikeppel bír, vak, mégis abszolút uralja környezetét. Az antagonista föléjük emelkedik: noha hús-vér ember, teherbírása, percepciója már-már nem evilági teremtményt formálnak belőle. Kétlábú fenevadból csaknem misztikus kreatúra (a horrorok „creature”-archetípusa) nő. Sötétségben mozog, otthon érzi magát benne, az ellenben maga a Pokol a működő szemmel, füllel sertepertélő protagonisták számára. Alászáll a három főalak: az ütött-kopott detroiti viskó modern kísértetház, amely semmiféle reménnyel nem áltatja a belépőket. Korántsem eredeti ötleteken nyugszik a Vaksötét, ám a Sam Raimi protezsálta Alvarez ideje nagy részében csúcsra járatja a rém-hagyománytárat. És ha már a klasszikus Gonosz halott-trilógia (vagy éppen az eszméletlenül szórakoztató Ash vs Evil Dead) szerzőjéről tettünk említést – a kurrens darab motívumai mintha a hét évvel ezelőtti Pokolba taszítva sztorijára hajaznának. Ott egy önző okból cselekvő heroina fáradozásait követte a kénköves-kavicsos tűzre vetés, miután volt mersze packázni egy nála sötétebb, misztikusabb boszorkánnyal – 2016-ban a lepukkant Detroitból szeretnének kitörni a lassan összes illúziójukat elvesztő tinik, ám vesztükre ők is egy démoni alakkal ütköznek. Alvarez a karakterdrámát sem maszatolja el: mind a lopásra vetemedő ifjonctársaság, mind a főgonosz érthető, ám megkérdőjelezhető okokból szegnek törvényt vagy folyamodnak erőszakhoz. Látni a fiatalok leharcolt, semmi jót nem váró szüleit, akik hasonló sorsot tartogatnak gyermekeiknek is, és szembesülünk az összetört, mindenétől fosztott, igazságtalanul bántalmazott rémmel. Egyformán áldozatok: a Vak Férfi az őt sebző múltját torolja meg, a három fiatal a feketeségbe burkolózott jelen slasher-narratívájában kezd fogyatkozni. Döntésük érthető, ahogy bűnhődésükön sem igazán lehet csodálkozni. Indíttatásuk rendben van, az eszközeik azonban nincsenek. Valaki a betörésre fizet rá, a házban lakó férfi azonban még messzebbre megy, nemi-biológiai kisajátítóként húzza magára a fenevadbőrt. Újfent kiderül, az ember a legnagyobb állat, és lakva, pontosabban, veszélyes izolációban ismerjük meg a másikat. Ösztöneink tartanak fogva bennünket, ha minden kötél szakad, csak a bestiális oldalunk létezik az ingerszegény, bűzös, sötét vesztőhelyen. Neszekre, torkon ragadásra, kiloccsanó agyvelőre, testünk alatt repedező üvegre korlátozódik a valóságunk. A centrumban pedig egy összesen talán 13 sort dörmögő, világtalan, mégis izzó tekintetű, nyögő, üvöltő, zokogó féllény áll  – szinte a pár hónappal ezelőtti Cloverfield Lane 10 képkockái tűnnek fel megint, egy láncra vert nőalak is fontos szerephez jut. Pszichológiai terror rendelődik a fizikai összecsapásokhoz.

Elszigetelt közegben az ember jóval sérülékenyebb, magára van utalva: a Vaksötét tizen-huszonéves figurái ugyan segítenek egymáson, csapatuk azonban kezd szétmorzsolódni. Puskás vadászokból űzött vadak lesznek – a cselekmény elején ők volnának a home invasion thrillerek betolakodói, majd belesétálnak a patkányfogóba, amit egy John Wayne-típusú, házőrző kutyás vak cowboy, pontosabban háborús veterán őriz. Idegtépő, ahogy a főszereplőknek a mellettük sétáló önbíráskodó előtt kell mosdókagyló alá kuporodniuk, falhoz tapadniuk. Mi, a nézők, látunk mindent, tudjuk, hogy a suspense jegyében ott ketyeg a bomba az asztal alatt, többlettudással bírunk. A hősök azonban nem, ők ellenfelük kiszámíthatatlanságával élnek, holott látnak, hallanak. Opponensünk tőlük egy centire cammog, elviekben könnyen ráugorhatnának, gyakorlatban viszont korántsem így fest a helyzet. Ezt pedig kiválóan aládúcolja a „szellemkastély” összes birtokba vett vagy birtokolhatatlan helyszíne – a pomázi Stern Film Studio díszletei nagyszerűen ki is használják a tér adottságait.

A Vaksötét nem hibák nélkül való slasher-thriller. Jóllehet, átélhető a final girl összes próbáltatása, ráadásul Alvarez nem egyszer hangokkal és képekkel is tévútra viszi a gyanútlan szemlélőt, a főgonosz ledönthetetlensége párszor az irrealitás határait súrolja – és a katicabogár-metafora is, habár reményt ébreszt, picit tolakodóbb a kelleténél. Mindezek viszont nem változtatnak a mű lényegén: az egyszerűség hatásosabb rengeteg túlvezérelt hangeffektusnál vagy szupernaturális monstrumok hadánál. Kivált, ha ehhez még tisztességes karakterológia is társul.

Vaksötét (Don’t Breathe)

Színes, szinkronizált amerikai horror, 2016, 88 perc

Rendezte: Fede Alvarez

Írta: Fede Alvarez, Rodo Sayagues

Zene: Roque Baños

Operatőr: Pedro Luque

Vágó: Eric L. Beason, Louise Ford, Gardner Gould

Szereplők: Jane Levy (Rocky), Dylan Minnette (Alex), Daniel Zovatto (Money), Stephen Lang (a vak férfi), Törőcsik Franciska (Cindy)

Forgalmazza: InterCom

Korhatár: 18

Bemutató: 2016. augusztus 26.