Számomra akkor születik jó könyv, amikor a regény minden egyes lapján átsüt az író alapos, szeretettel teli figyelme. Persze szubjektív dolog, hogy ki, milyen regényt érez „figyelmesnek”. Vannak olyan művek, ahol úgy tűnik, az írást kevésbé előzte meg a „hallgatás” fázisa, az író valami olyan dolgot szeretne eladni az olvasónak, ami kicsit hamisan cseng, állóvízből táplálkozik. Számomra a Seb az előbbiek közé tartozik.

A történetben semmi misztikus nincs, a szereplők teljesen banális, hétköznapi figurák: újgazdag vállalkozó, felesége, aki az unalomba és alkoholba menekül, de egykor sokkal szebb reményeket dédelgetett magában, szülők, akik szűklátókörűségükkel nyesték le gyerekeik szárnyát, szerencsétlen, szegény sorból származó emberek, akik tehetnek is meg nem is a saját bajaikról. Hidas Judit épp, ebből az első hallásra talán „szerény”, minden furcsaságot mellőző anyagból teremt, talán még misztikusnak is mondható, különvilágot, ami sok, egészen apró kis mozaikból, képből áll össze. „Kati néni állt az asztal előtt, csontos, erekkel felszántott markában a pénzzel, amely friss volt és ropogós, „én agyonütöm ezt a gyereket”, mormolta (…)” vagy „Ahogy tovább haladt, nekidőlt a radiátornak, nézte a falon lógó tablókat, amelyek mint a sírkövek, állítottak emléket a régi diákoknak. (…) Szandi sokukat ismerte, harmadszor járta a nyolcadikat.” „A másik szemben ült a férfival, aranylánca hintázott a víz felett, mintha a rajta lévő keresztről Jézus nagy lendülettel bele akarna ugrani a vödörbe. A lány megállás nélkül pucolta a répákat, krumplikat (…).”

Egy egész fejezet épül például a „Málna álom” nevű üdítő köré, ahol ez az olcsó, nagyon édes, ragacsos ital festi meg legpontosabban Szandi, a cigánylány, és Flóri, a lúzer, már családos segédmunkás megismerkedését. Szemléletesek, szinte már a humor, a szereplőket kifigurázó irónia forrását képezik az egyes fejezetcímek. Akárcsak némelyik jelenet, ezek is kicsit a naiv festészetre hajaznak, épp ezért jól belesimulnak a regény világába: Gombák a fáradt olajban; Krisztus a vödör felett; Sellő a teraszon stb.

A szereplők közismert társadalmi problémákkal küzdenek: kétes pénzügyi manőverek miatt elúszik a pénz, nincs állásuk, illetve az alkalmi, vendéglátós munkák bizonytalanok, fizetetlen próbaidő után elküldik az embereket, játékszenvedély és az ivás viszi el a pénzüket. Az is közös szinte mindegyikük sorsában, hogy gyerekkorukból hozzák a gátlásaikat, problémáikat: szinte minden szereplő életéből bevillan egy-egy korábbi kép. Egyikőjük sem bírja elviselni a szülei viselkedését, pontosan tudják, hogy hol és hogyan betegítették meg őket, azt is tudják, mit nem szeretnének továbbörökíteni belőlük, mégsem képesek felnőtt korukban sem nemet mondani az olyannyira gyűlölt, csirkefejes húslevesre, és nem képesek máshogy viselkedni, mint ahogy azt tőlük tanulták.

Viszont a társadalmi problémáknál is nagyobb bajnak bizonyul a „hiány”, ami a szereplők mellett a regényt is mozgatja: „A hiány pedig, még ha kibírhatatlan is tud lenni, a legjobb társnak bizonyult, célokat adott, lefoglalta, és emellett már nem maradt ereje másra, csak gépiesen elvégzendő munkákra.” Minden egyes szereplő, még Alex elhanyagolt kutyája is abban bízik, hogy egyszer majd minden megváltozik, közben pedig szoktatják, szocializálják magukat a hiányra. A hiányból, az unalomból kivezető útnak, különböző formákban csak a bűn mutatkozik számukra: kurvához menni, fiatal lányt felszedni, inni, gyereket rabolni, automatából pénzt lopni.

Érett és bölcs íróra vall, hogy Hidas Judit nem ködösít, nem túloz, és nem nyúl hatásvadász eszközökhöz a regényben. Az apró, egymás után következő történeteket logikus láncra fűzte fel, a jó értelemben vett egyszerűség a domináns. Bár, az igazi végkifejlet tulajdonképpen elmarad, (és ennek okát olvashattuk is itt, a portálon adott interjújában), így nem is ringatja olvasóját illúzióban: a szereplők szavai vagy tettei pusztán önmagukról beszélnek, nincs mögöttük semmi több, nincs mögöttük egy készülődő vihar sem. A lényeg pont az olyan apróságokban rejlik, hogy hagyom-e feltenni az asztalterítőt oda, ahová nem szeretném.