Merthogy a mobilalkalmazás az Európa Színpad koncertjeiről semmit sem mond, pedig az igazi bulik idén ott voltak, még az utolsó napon is olyan show-t tolt a francia Deluxe, mintha nem lett volna másnap (és hát tényleg nem volt). Ha jövőre is elhívja őket Gerendai, akkor szinte borítékolható nekik a jóval adekvátabb OTP Bank - A38 Színpad.

Nem könnyű egy ilyen koncertről írni, mert a Deluxe nem csak izgalmasan és lelkesen zenélt meglepően sok stílust összegyúrva, de a tagok még izgalmasan is öltözködtek, szóval szavak helyett álljon itt inkább egy két évvel ezelőtti fellépésük, hátha az visszaad valamit abból, amit a Szigeten produkáltak.

Bevallom, van egy kis narratív luxus eddig ebben az írásban, a Deluxe ugyanis jóval később, csak fél 9-kor kezdett, én viszont már fél 7-re kint voltam, hogy belehallgathassak a FIDLAR koncertjébe. Öreg vagyok már a deszkás punkhoz, de a FIDLAR odagyökerezett az izzadságszagú sátorba, még az sem tudott kimozdítani, hogy az egyik hetednapos állat azt gondolta, hogy nincs is jobb dolog annál, mint felállni a barátja vállára és onnan rejszolni egy sort, bele a kamerába.

Hát nincs mese, még a térd- helyett köldökmagasságban tartott gitárok mellett is úgy tűnt, hogy punks not dead, mert hát a FIDLAR tényleg odatette magát, de aztán helyreállt a 2016, ugyanis az egyik, mellettem álló, szakadtgatyás egyszer csak lassú, megfontolt, stabil mozdulatokkal elővett egy kis tokocskát a zsebéből, majd abból két füldugót. Csalódottan tekertem a tekintetem a másik irányba, de ott meg egy mohawk-frizurás épp a telefonja frontkamerájának csavargatta a nyakát, hogy beállíthassa a haját. Szóval még mielőtt megpillantottam volna egy piercinges arcot, amint a gyűrődéseket vasalja nagy műgonddal, szabásminta alapján szaggatott trikójába, inkább elsétáltam a Nagyszínpadhoz, hogy jó helyet biztosíthassak magamnak a The Last Shadow Puppets koncertjére.

Amiről kizárólag szuperlatívuszokban lehet csak írni. Alex Turner jó eséllyel zseni és valószínűleg Miles Kane sincs túl messze ettől a státusztól. A TSLP zenéjéhez persze nem találtak fel semmi újat, de az összes hatást (Beatles, Scott Walker, Simon and Garfunkel és így aztán The Everly Brothers, no meg úgy egyáltalán a késő 60-as – kora 70-es évek progresszívabb popja,) tökéletesen kombinálja egy adag szoft melankóliával, teszi egyedivé egy kamarazenekar közreműködésével és toldja meg Alex Turner bármikor felismerhető hangjával, intonációval és kiejtésével, így aztán csak akkor jövünk zavarba, amikor észrevesszük, hogy az Arctic Monkeys-frontember valójában csak a kamerába tátog, de a dalt igazából az elejétől Miles Kane énekli.

De egyébként is nehéz kitalálni, hogy melyik értelmi szerző milyen szerepet tölt be a színpadon. Alex Turner látványosan rajong önmagáért, érdekes performansz jelenik meg a színpadon, ahogy Turner rendre oldalt állva grimaszol, pofákat vág. Értelmet a jelenet csak akkor nyer, amikor a kivetítőket nézve rájövünk, hogy Turner egy magánszámot villant a koncertet vevő különböző kameráknak. Miles Kane pedig úgy viselkedik, mint egy túlfűtött szatír, miközben később, jóval a koncert után (amikor már túl voltam egy isteni, frissen készült paradicsomszószos orecchiette-n a Casa Sabatelliben), amikor összefutottam velük egy szelfire, éppen úgy viselkedtek, mint két, teljesen normális ember.

A koncert tehát tökéletes volt, a három napos, Szigeten tartózkodásom talán legjobbja, egyedül azt nem értettem, hogy a két akusztikus gitárost miért bújtatták az erősítők mögé és hogy miért nem mutatták sokkal többször a spanyolos tekintetű, indiai zenésznek öltöző, Höfner basszusgitáron játszó Zach Dawes csodálatosan szép szemeit.

Ahogy, három nap után még mindig hiányos mentális térképemnek hála, kisebb kerülővel visszasétáltam az OTP-A38-hoz, rájöttem, hogy hiába kutatom a kulináris élményeket, hiába készítek táblázatot arról, hogy mikor milyen koncertre menjek, mert a legnagyobb sor mindig, de tényleg mindig a zsíroskenyeres bódé előtt áll (najó, a Zing Burger még őket is körözi), s ahol fittyet hánynak a koncertekre, előadásokra, filmekre, – dobpergés – az a Magyar Sakkszövetség Sakksátra. Minden asztal foglalt, a játékosok elmélyülten, a különböző színpadokról bebömbölő zenék ellenére rezzenéstelen arccal bambulják a táblákat. És igaz, hogy a sátorban lassú a forgás, de még így is, ha külön belépőt szednének, már jó eséllyel rihannai magasságokba jutna a bevételük.

Kevesen persze Jess Glynne koncertjén se voltak (teltház), de azért ott mégis adekvátabb volt a tömeg, mint a Sakksátorban. Az abszolút kurrens Glynne és együttese isteni kis popkoncertet adott, a kellemes, máskor egész pörgős és fülbemászó dallamok és dalszövegek jó része a Grammy-nyertes Glynne műve; az pedig, hogy nem egy húszfős produceri gárda ad minden hangot az énekesnő szájába, már önmagában is értékelendő.

Úgy tűnik, ahhoz, hogy egy koncertet igazán értékelni tudjak, kell utána valami zsigerig ható szennyes. A Nagyszínpadon, az egész hetes program zárásaként, a Sziget End Show-ra meghívott, Hardwell fantázianévre hallgató holland dj mindezen, eddig ismeretlen igényemnek, hálisten csont nélkül eleget tett. Robbert van de Corput fiatal kora ellenére régi szereplője a hazai electro-house szcénának, de hogy mi keresnivalója volt a Nagyszínpadon, azt nem igazán tudom, mint ahogy azt sem, hogy Siófokon kívül miért kell bárhol is belepofázni a mikrofonba, miközben szól zene. De mindegy, a „koncert” előtt osztogatott, többféle színben világító rúdnak másnap reggel iszonyúan örült a bő öt éves fiam (vö.: lézerkard), és ezért már megérte.

A napom végére - feledtetve a Club Rotation-élményt - még becsúsztattam egy darabkát a walesi Bullet For My Valentine koncertjéből, ami épp elég is volt ahhoz, hogy megértsem, a húzós és feszes riffek és a rikácsolva éneklés akár lehetnének is nekem valók, sőt, még a metalcore-ral sem lenne különösen bajom, de a koncert annyira hangos volt, hogy rögtön meg is bántam, hogy akár csak gondolatban is gúnyolódni mertem a FIDLAR koncertjén fülébe füldugót toló punkon. A sátor előtt már elviselhető nyomás nehezedett a dobhártyámra, de onnan meg semmit sem láttam, úgy meg nem sok értelmét láttam a fűben üldögélésnek.

Adott tehát egy Sziget fesztivál, amin három nap alatt közel 30 koncertbe hallgattam bele, ha még moziba és színházba is mentem volna, megnéztem volna kiállításokat, meghallgattam volna TEDx-talkokat, nem csak minden második napon merészkedtem volna a kígyózó WC-sorok végére, részt vettem volna beszélgetéseken a bevándorlásról vagy a homoszexualitásról, lövettem volna a szemöldökömbe egy piercinget, a csípőmre meg tetettem volna egy egyedi, okos, nonfiguratív tetkót, s ha bungee jumpingoltam is volna, valószínűleg egy hónapra ki kellett volna költöznöm úgy a Szigetre, hogy életben is maradjak, és még hiányérzetem se legyen.

Hiányérzetem ugyanis bőven van, de erről leginkább az én türelmetlenségem, nem pedig a vérprofi szervezőcsapat tehet, akik nagyvonalúsága nélkül ez a cikk, no meg ez és ez sem születhetett volna meg.

(A képek a szerző felvételei - a szerk.)