A kamaszkor nem csak az egyén, de a különféle formális és informális közösségek életében is nagy változásokat hoz. Pillanatok alatt felborulhat például a sziklaszilárdnak hitt hierarchia azáltal, ha a menő fiúk figyelme nem a trendi csajokra, hanem egy visszahúzódó kislányra, vagy éppenséggel a jófej havercsajra irányul. Nagy viharok támadhatnak, ha az osztály véleményvezérei és/vagy drámakirálynői nem értik, hogy lehet olyasvalakiért odalenni, akinek fogalma sincs arról - sőt láthatóan nem is érdekli – mi a legtrendibb hajszínárnyalat vagy műkörömmintázat. Bakos Virág – akinek naplójából a történetet megismerhetjük – hasonló helyzetben találja magát, s ami még nehezíti a dolgát: a legjobb barátnőjével keveredik konfliktusba. 

Virág egy teljesen átlagos budapesti gimnazista lány, aki apjával és két testvérével él együtt egy közepesen jó állapotú hatodik kerületi társasház közepesen jó állapotú lakásában. A nővérét csak a pasizás, meg persze a divat érdekli, öccsét a számítógép és a kosárlabda. Apjuk pedig minden este leissza magát. A háztartást egy meglehetősen karótnyelt, szentfazék nagynéni vezeti. Virág aktív tagja az osztályközösségnek, általában véve jóban van társai többségével, de szoros barátságot csak egy lánnyal, Lilivel, padtársával tart fenn. A közös iskolán kívüli programokból nem vonja ki magát, de mindig túl kevés a zsebpénze ahhoz, hogy szorongás nélkül el tudjon menni egy plázába fagyizni, vagy épp strandolni a nála jobb anyagi helyzetben lévő osztálytársakkal. 

De ugyanezzel a lendülettel elmondhatjuk azt is, hogy Virág egyáltalán nem átlagos kamaszlány. Félárva. Anyja színésznő volt, apja pedig humoristaként dolgozott a tévében, de élete párja elvesztését képtelen volt feldolgozni, depressziós lett, inni kezdett, most egy családsegítő központban dolgozik pszichológusként. Virág – aki örökölte apja jó humorát – kicsit koravénebb, érettebb is a korosztályánál, ez leginkább gondoskodó hajlamában mutatkozik meg. Bár sokat lóg együtt az osztálytársakkal, van neki saját külön élete is, olyan hobbival, ami rajta kívül (szinte) senkit sem érdekel az osztályban: hétvégenként egy kutyamenhely munkájában segít, ezenkívül madarász szakkörbe is jár. Virág a külsejét tekintve is kilóg a szürke tömegből, hiszen óriási, kezelhetetlen szénaboglya (vagy ahogyan ő nevezi, madárfészek) haja van, s bár próbálkozik formázni különféle szerekkel, úgy tűnik, akkor sem dől össze számára a világ, ha nem jár e téren sikerrel. 

Azért tartom fontosnak szembeállítani ezt a két lehetséges jellemzési módot, mert mindannyian így éljük az életünket: vannak olyan tulajdonságaink, melyek átlagosnak, és vannak, melyek különlegesnek, sőt, néha különcnek láttatnak bennünket. Ám mintha ezt lenne igazán nehéz megtanulni, feldolgozni kamaszkorban. A Stand-up! főszereplőjének egyszerre pechje és mázlija, hogy a többiekhez képest határozottabban körvonalazódik már az egyénisége, és azt magától értetődően éli meg. Azaz: ha valaki bántani akarja, könnyen találhat olyat a lány életében, amibe beleköthet, ami miatt képletesen belerúghat, de Virág van annyira magabiztos, hogy az muníciót adhat az ellenállásra, önmaga megvédésére. 

Olvasóként a nehéz, súlyos, nem ritkán tabutémákat is feszegető könyvek felől érkezem az ifjúsági regények világába, ebből a szempontból a Stand-up! természetesen egy kedves, jópofa, szórakoztató kamaszregény egy szimpatikus csajról, akinek néhány hétre zűrösebb lesz az élete a megszokottnál. A legtöbb kalamajkát – hisz mégiscsak tizenöt évesekről van szó – a szerelem okozza, mivel Virág épp annak a fiúnak tetszik meg (az érzés persze kölcsönös), akivel Lili, a legjobb barátnő is össze akar jönni. Azt nem mondanám, hogy szerelmes is belé, inkább arról van szó, hogy Lili egy egyszerre elkényeztetett és közben figyelem- és szeretethiányos fruska, aki nehezen viseli, ha nem az történik, amit ő akar. Van a történet elején egy fél mondat, ami felett talán átsiklik a figyelem, de ha vissza-visszalapozva pont belebotlunk, minden érthetővé válik. Virág arról ír a naplójában, hogy nem is érti, miért pont vele kezdett el ez a menő (szép, okos, gazdag) lány barátkozni. Pedig egyszerű: Lili épp olyan padtársat választott magának, akiről úgy gondolta, semmilyen téren nem jelent majd számára konkurenciát. Virág ezzel ellentétben egy szerető és összetartó családban nőtt fel, ahol bár rendszeresek a heves szóváltások, ha tényleg gond van, a családtagok számíthatnak egymásra. A lány e tapasztalata alapján próbálja kiengesztelni barátnőjét, mikor amaz ellenségesen kezd viselkedni vele szemben, nem szól hozzá, más lányokkal – akik szintén nem beszélnek Virággal – kezd barátkozni, és saját hisztijét, miszerint Virág ne legyen már annyira jófej, fogja vissza magát, úgy akarja előadni, mintha az az osztály egészének elvárása lenne. Azért, gondolom, hogy Virág számára a Lilivel való barátságának megmentése jelenti a nagyobb és nehezebben megoldható problémát, mert ez esetben azt kell megtanulnia, hogy egy hozzá igencsak közel álló személy sem feltétlenül olyan viselkedési mintákat hoz otthonról, mint ami számára természetes. 

Így jutunk el oda aztán, hogy a Stand-up! minden könnyedsége és életvidámsága ellenére bizony érint komolyabb és komorabb témákat is, csak nem a megszokott megközelítésben. Napjainkban sok szó esik az ifjúsági regények kapcsán arról, hogy a megfélemlítések és zaklatások áldozatai gyakran maguk is úgy érzik, megérdemelték, ami velük történik. Nincs mögöttük az a stabil érzelmi háttér, ami révén ki tudják védeni a méltatlan támadásokat. Bakos Virág a pozitív ellenpélda. Fáj neki, ami történik, és foglalkoztatja, vajon tényleg másokat is zavar, hogy olyan, amilyen. Egy bizonyos szintig ő is elindul az önmagába zárkózás útján, egy kisebb megfázás pedig kapóra jön, hogy átmenetileg elhagyja magát. Ám amikor Lili átlép egy határt („azért vagy furcsa, mert meghalt az anyád"), határozottan kiáll önmagáért. Ez pedig döntő mozzanatnak bizonyul. 

Ugyancsak nem szokványos módon, hanem áttételesen értesülünk egy másik kiközösítés-történetről. Új fiú érkezik az osztályba, egyenesen Párizsból, és valahogy magától értetődővé válik, hogy nem barátkozik vele szinte senki sem. Persze később kiderül, hogy ez is Lili intrikáinak egyike, ám tanulságos onnan nézve, hogy milyen könnyen elszeparálódhat valaki egy osztályban, közösségben, ha a többség nem jár utána az okoknak, csupán egyszerűen elfogadja, hogy „nem szabad" vele barátkozni. 

A végére persze minden szálat elvarr a szerző, az összetartó kis család megold mindent. Amellett azonban nem lehet szó nélkül elmenni, hogy mindezt úgy, hogy közben maguk is több törvénytelen cselekedetet hajtanak végre, míg lelepleznek egy bűnbandát. Felmerülhet a kérdés, vajon szabad-e „a cél szentesíti az eszközt" elvet egy 12+-os ifjúsági regényben megjeleníteni? Necces a dolog, ám szerintem az a mód, ahogyan a gyerekek is megbeszélik, ilyet nem szabad, és soha többet, afelé billenti a mérleg nyelvét, hogy igenis helye van ilyen jelenetnek is a könyvben. Másrészt annyira akció- vagy kémfilmszerűnek tűnik ez a cselekményszál, hogy valószínűleg már az elsődleges célcsoport olvasói is megérzik, hogy mennyire a valóságtól elrugaszkodott módon oldják meg a kis főhősök a problémát. Így aztán ezzel inkább csak a könyv szórakoztató kalandregény jellege erősödik kissé.

A regény szórakoztató mivoltához egyébként végig nem fér kétség, méltón ahhoz, hogy mégiscsak egy humorista jó humorú lánya az elbeszélő, aki végigvezet bennünket a történeten. Ugyanakkor a lazaság és jópofaság nem csúszik át erőltetett jópofizásba, Molnár T. Eszter nem is akar igazán egy speciális tini szlengen szólni, hanem inkább egy olyan szókészletből merít, ami egyaránt része a tizenöt évesek és a kétszer annyiak által használt mindennapi nyelvnek is. A végeredmény egy kamaszok és kamaszlelkű felnőttek számára egyaránt élvezetes könyv, ami könnyedsége ellenére is sok hasznos tapasztalattal szolgál. 

A könyv borítóján látható egy 1-es szám, ami - a történet záró szavaival együtt („az viszont már egy másik történet") - arra utal, hogy lesz még folytatása Bakos Virág és családja, valamint barátai kalandjainak. Az első rész alapján úgy gondolom, nem lesz nehéz rávenni az olvasókat, hogy ők is kövessék majd tovább a történetet.