Penészes faldarabok egy családi freskóról – hat novellájának csokorba szedésére, első publikációjakor, ezzel a címmel került sor. Valamiféle nagy, történelmi családról volna szó, melyről nem egyszerű fénykép, hanem freskó készült. Ám itt nem magát a freskót kapja az olvasó, hanem annak faldarabjait. Méghozzá penészes faldarabjait, amelyek, mondhatnánk, szó szerint véve a gombás jelzőt: önmagukban is saját életre keltek, s múltak el. A Harmonia caelestis és a Javított kiadás után lehet életre kelő szövegdarabokról, családról, hagyományról beszélni – mindezek az ismétlődés legkülönbözőbb módozataiban jönnek létre, műről műre haladva egy picit mindig másként.

Az édesanya, az édesapa, felmenők „végtelenízig”, a testvér, a gyerekek… A főnemesi származás még nem volna garancia arra, hogy egy szerző rajta keresztül személyes viszonyba kerüljön az európai történelem szinte minden egyes mozzanatával. Mégis, az a familiáris viszony, amibe a múlt, a kultúra, a szövegvilág elemei kerülnek, bennünket, olvasókat is szinte becézések közepette visz közel a történelem, az irodalom eseményeihez, jeleihez. Mert a familiáris viszony jellemzője, hogy az egyes elemeket ezerszer átbeszéli, megidézi, mindenki mindig másként mondja őket újra, ahol a különböző szereplőket megidéző történetek, ahogy egymást követik, értelmezik is egymást, mint a természetes életben is. Egy-egy családon belül a történetek egymást is szülik, és egy idő után már-már nem lehet megkülönböztetni a megtörténtet a meg nem történttől.

(Az persze kérdéses, hogy egyáltalán a család ma még a természetes élet részének tekinthető-e.)

Esterházyval Európában vagyunk, melynek az ő családja is része, s ezt a családot, ezt az Európát ő is alakította. A Második Világháború, a holocaust, a nemzeti szocialista és a szocialista diktatúrák után kétségbevonhatatlan, hogy az európai nevelés, az európai kultúra csődöt mondott: hiszen az európai kultúra által felvértezve sem volt képes megóvni magát az európai ember attól, hogy szervezett módon népirtásba kezdjen, vagyis valami olyannak a részévé váljon, ami ellen önmagát folyamatosan fejlesztette, kondicionálta. Az európai kultúra csődbe jutásának folyamatában, a humanista kultúra csődbe jutásának folyamatában állunk, még az ezredelő Esterházy-műveivel is. (És ma vajon hogy állunk Európával és a világgal?)

Amikor a gyerekektől kezdve a focista testvéren át legalábbis a barokk ősökig látunk, akkor ezzel párhuzamosan egy olyan nyelvi térben is találjuk magunkat, melyben meghatározó részt adnak az irodalmi idézetek, a családi legendáriumi, a történelemkönyvi, az anekdotikus – tehát történetismétlő – idézetek és az önidézetek. („A grammatikai-tér én vagyok” – áll a Termelési-regényben.) A kettő – a családtörténet és a betűk, a szavak története – kiegészíti egymást, párban állnak egymással.

Esterházy azzal a (szintén kulturális) dilemmával szembesülve, hogy vajon a hagyományból kiindulva, avagy a hagyomány elvetésével van-e értelme irodalmat létrehozni – a tradíciónak az ismétlések, a transzformálások, az idézések, az irónia és a tükrözések által történő megőrzése, átalakítása mellett döntött, amivel egy olyan gondolkodásmód, irodalom-felfogás mellé állt, mely kanonizált irány meghatározó alakjának a 20. századi irodalomban Jorge Luis Borgest nevezhetjük.

Idézeten belül és kívül a különböző tájszavaktól a különböző szakmák szavaiig, intim és közösségi élethelyzetek nyelvi megnyilvánulásáig, stb. bármi előfordulhat írásaiban – és ahelyett, hogy ezek közül valamelyik kiválasztott oldalak százain át egyneműen kifejthetné hatását, gyakran váltakoznak. A különböző regiszterek elemei, beszédmódok egymást is ki-kizökkentik a saját világukból, egymást értelmezik, így teremtvén meg egy másfajta olvasási lehetőséget. Ugyanúgy, mint a világgal folytatott párbeszédünkben, itt sincs tiszta, egynemű nyelvi helyzet, lehetetlen egyetlen regiszterben mozogni, s lehetetlennek tűnik az is, hogy az egymást követő, más-más módon megszólaló szereplők, beszédhelyzetek ne reflektáljanak egymásra, ne értelmezzék egymást.

Az az óriási munka, amit Esterházy Péter a magyar irodalomban (és társadalomban, de erre még majd visszatérünk) 1976, tehát első megjelenése és 1986, azaz a Bevezetés a szépirodalomba című megjelenési éve közti tíz évben elvégzett – döntően hozzájárult ahhoz, hogy az akkori és a mostani irodalomfelfogásunk, befogadói stratégiáink különböznek egymástól.

Elemzői gyakran említik e tárgyban a következő példamondatot: „helyéről elmozdítani a beszédet ’nézd e bárt’ annyi, mint forradalmat kirobbantani” (pl.: Daisy. Bevezetés…, 285. oldal). Ugyanígy a Fancsikó és Pinta című kötetből az alábbi mondat vált gyakorta idézetté: „Az első megvetemedett mondat kiszerelése érdekes technikai föladatnak tetszett, melyben mosolyogva segédkezett az asszony is. Csakhogy. Csakhogy hamar kiderült, hogy a mondatok elmozdítása további mondatok erejével lehetséges […].” Esterházy szövegében itt hasonló problémával szembesülünk, mint József Attila Eszmélet című versében: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált.” És, ahogy az Eszméletnek ez a versszaka zárul: „ami van, széthull darabokra.” – Esterházy kezében széthull darabokra a kimozdítani szánt szavak, mondatok halma, hogy a jelek a befogadóban, olvasóban új jelentésekre tehessenek szert („ami lesz, az a virág”).

A beszéd elmozdítása jelentheti a „legmagasabb irodalomnak” a „leghétköznapibb szituációban” történő megidézését, de jelentheti az európai kultúra elemeinek egymásra épülését, új kontextusba történő helyezését, avagy összekapcsolódhat, és igen gyakran össze is kapcsolódik, így válván „politikai irodalommá”, a történelemmel, a politikummal, amivel igen gyakran kapcsolatba is kerülnek Esterházy Péter szövegei.

A szerzőt ugyanis, mivel intenzív vonzalom fűzi a szövegekhez, a szövegdarabokhoz, a szövegátvételekhez, különösen izgatja az is, hogyan lehetne a politikai diktatúrának kiszolgáltatott embert megszabadítani a diktatúra deformálta nyelv által megbéklyózott állapotából. A nemrég elhunyt Kertész Imre írja a következőket, melyek megvilágítják azt is, mire „vadászhatott” Esterházy: „Esik az eső. Régi pártvezetők nyilatkoznak a televízióban. «Hittek» a pártban. «Hitték», hogy «tévedések», «hibák» történtek, de «hitték» például, hogy minderről Sztálin nem tud. Stb. De nem kell azt hinni, hogy e közhelyeket nem tévesztették össze valódi tartalmakkal, úgynevezett «hitüket» valódi gondolatokkal vagy érzésekkel. A levonható tanulság: ezek az emberek a rossz nyelvhasználtra tették fel az életüket. Hanem, s ez már súlyosabb, ezt a rossz nyelvhasználatot érvényes konszenzussá avatták. És távozásukkal maguk mögött hagyták a rossz nyelvhasználat rokkantjait […]” (Valaki más, 11. oldal).

Nos, Esterházy épp a rossz nyelvhasználat konszenzusa ellen dolgozott, politikai célja is az lehetett, hogy a rossz nyelvhasználat rokkantjainak számát a lehető legalacsonyabbra csökkentse. Szavakat, szókapcsolatokat talál ugyanis, melyekkel visszaélt a hatalom nyelvi gépezete, méghozzá úgy változtatva meg a társadalom tagjainak tudatát, hogy az egyes emberek észre sem vették, hogy becsapják őket.

Egyik konkrét, a mindennapokban megjelenő politikai hatása abban állt, hogy a nyelvi automatizmusokat felborította, például az ironikus környezetben egyszerűen szólva kiderült: a nagy szavak és gondolatok közt mennyi a marhaság. A Kis Magyar Pornográfiában például a magyar anekdota- és népmesekincs, -műfaj éled újjá szófordulataival, mégpedig úgy, hogy a főhős többnyire Mátyás, csakhogy nem Korvin, hanem Rákosi; ugyanígy megidéződnek az ’50-es évek más politikusi alakjai. Az így keletkező szövegekben nevetségessé válik az a „rossz nyelvhasználat”, amelyről Kertész Imre ír a Valaki másban. Esterházy a szocialista diktatúra megszüntetéséhez, a rendszerváltoztatáshoz úgy járult hozzá, hogy a „rossz nyelvhasználat” hibáira rámutatva egy ironikus konszenzus megteremtőjévé vált (vagy azt megtalálta, és használva felerősítette az értelmiségben). Ezáltal a politikai nyelvhasználathoz való ironikus viszonyulásunk kialakításában működött közre.

Irodalmi hatása nem áll meg határainknál. A J. W. Goethe által megteremtett európai fogalom, a világirodalom az ő természetes lakhelye marad. Ott is ismerős. De nekünk családtag, mondatai, hanghordozása a fülünkben cseng. A kérdés már csak az: nagy a család?

A fotót a szerzőről Bach Máté készítette az Ünnepi Könyvhéten, 2016. június 9-én