A fesztivál nyitó- (és mint később kiderült, díjnyertes) előadása, Eötvös Péter Senza sanguéja vállaltan Bartók Béla A kékszakállú herceg vára testvérdarabjának készült. Eötvös operája sok mindenben rokonítható Bartók remekművével: leginkább zenéjében, vállalásaiban – abban, ahogy a librettót elemeli a zene segítségével egy másik, magasabb, lélektani tartományba. Teszi mindezt mindkét mű úttörő módon, Bartók és Eötvös is a korának új, modern fogásait építi be a kottába és sohasem öncélú díszítésként, hanem leheletfinoman aláhúzva a színpadon zajló folyamatokat.

Eötvös hosszú keresés után Alessandro Baricco magyarul is megjelenő, Vértelenül című regényét választotta alapanyagul. Az amúgy sem túl vaskos könyvet értő módon adaptálták: az első felében levő mészárlás már csak emlékként, múltidézésként jelenik meg az operában, a librettó teljesen egészében egy férfi és egy nő ambivalens kapcsolatára koncentrál. A kiindulási helyzet a fasizmus utáni olasz irodalomból igencsak ismerős, Bariccót érte is kritika, hogy a Selyem és a Tengeróceán után egy lerágott csont klisét választott témául: egy háború véget ér, partizánok támadnak meg egy házat és tesznek véres igazságtételt (hogy miért, az a darabból nem derül ki). Az áldozat, a főszereplő, Nina apja, a lány kénytelen végignézni a kivégzést, a három gyilkos közül az egyik észre is veszi, de nem buktatja le, így maradhat életben. Nina középkorú nő, a férfi pedig, Tito már vénember, amikor újra felbukkannak egymás életében. A másik két mészárló már halott, a librettó nem mondja ki, de érezteti, hogy a lánynak van köze pusztulásukhoz.

Itt kezdődik az opera, cselekmény szinten nem történik benne más, mint hogy egy férfi és egy nő beszélget egymással, gyilkos indulatok váltják egymást a másik fél megértésére kísérletet tevő pillanatokkal, és kerül Nina és Tito egyre közelebb a másikhoz. Vegytiszta irodalom, kevés lehetőséget is ad Alföldi Róbert rendezőnek, de úgy érzem (és erre az este második fele is bizonyítékul szolgál), hogy egy markánsabb, mozgalmasabb koncepció elvonta volna a figyelmet mind a zenéről, mind pedig az énekesi teljesítményekről. A félkör alakú térben gyakorlatilag két széken és egy asztalon kívül nincs is más díszlet, a rendezői munka leginkább a szereplők Alföldire annyira jellemző geometrikus ívekben történő mozgatására és a színészvezetésre korlátozódik.

Eötvös zenéje rendkívül erős, sűrű, nyomasztó, már-már filmzeneszerű atmoszférát teremt. A mű hangszerelése kiemelkedő, a zenekar legváratlanabb pontjairól is érkeznek megkapó (disz)harmóniák, a zene koránt sem annyira misztikus, mint például a néhány éve a Művészetek Palotájában látott Paradise Reloaded című, egyébként fenomenális előadásé volt.

A két főszereplő mind hangilag, mind a játék szempontjából remekül oldotta meg az egyébként nem könnyű feladatot. Romain Bockler és Albene Carrere jóval fiatalabb, mint az általuk játszott karakter, de ez szerencsére egyáltalán nem nyomta rá a bélyegét teljesítményükre; egyikőjük sem próbált meg „öreges” nüanszokat, testtartást belevinni a játékba, és a rendezői koncepcióhoz híven kerülték a melodramatikus gesztusokat is.

Az este második darabja tehát stílszerűen Bartók Kékszakállúja. Nadine Duffaut rendezése tulajdonképpen a két szék közül a pad alá esett, az elvétett koncepciót a két énekes mentette meg. Sokszor úgy érzem, hogy Bartók zenéje olyan szinten tökéletes és részletgazdag, hogy a koncertszerű változatok jobban működnek belőle. Mindenféle illúziókeltő rendezés, ami a férfi-nő viszonyon kívül a közegnek is szeretne hangsúlyt adni (ahogy Balázs Béla szövege is felteszi a kérdést: kint-e a színpad vagy bent), elvesz az élményből. A darab ugyan egy középkori horrortörténeten alapszik, maga a mű szempontjából lényegtelen, hogy a szereplők gótikus kosztümökben vagy századelős alkalmi ruhákban jelennek meg a színpadon. Pedig kifejezetten ötletesen kezdődik az este második darabja: a regős szövegét a misztikusságtól megfosztva, franciául adják elő. Ez akár szentségtörésnek is hathatna, de tekintve, hogy a legenda alapja, Gilles de Rais, azaz Kékszakáll a mai Franciaország területén élt, figyelemfelkeltő felütésként mindenképpen működik.

Ehhez képest a későbbiekben a külcsínben egyáltalán nem érhető tetten semmilyen általános de még lélektani közegbe helyezés sem. A kevés kellék, a jelmezek is inkább „magyaros” benyomást keltenek. Az ajtók feltárulását édeskedő képeslapképek kivetítése kíséri, ami egyértelműen a giccs határát súrolja, csakúgy, mint az előző asszonyok megjelenítése. Az énekesek mozgatásában Alföldi rendezésével szemben nem láttam semmi vezérlő elvet, viszont maguk a művészek nem vallanak szégyent: Miksch Adrienn már rutinos a szerepben, nagy drámai erővel, ugyanakkor finom mimikával adja elő Judith-ot. Szemerédy Károlyt most először láttam a címszerepben – ugyan kifejezetten fiatal a karakterhez, képes volt egy megtört, sokat látott Kékszakáll benyomását kelteni, aki a mű elején még visszafogottabb, aztán egyre indulatosabb lesz. A két szereplő között a darab második felében már robbanásig feszült a konfliktus, és kettejük összjátéka el tudta  feledtetni, hogy maga az előadás körülöttük igencsak megérezte egy átgondolt rendezői koncepció hiányát.

Az est mindkét darabját maga Eötvös Péter vezényelte. Külön élményt jelentett őt figyelni: karmesteri pálca nélkül dirigálta a zenekart, finom rezdülésekkel kommunikált a zenészek felé, mintha a zenei matéria egy számunkra láthatatlan anyag lenne az előtte levő térben, amit finoman ide-oda kellene tologatni, gyúrogatni, hogy megszülessen a tökéletes hangzás. Külön hangsúlyt kapott minden egyes apró szünet, amik talán más dirigens keze alatt elvesztették volna jelentőségüket. Őt figyelve még azon sem morfondíroztam, hogy a helyszín, a Nemzeti Színház megfelelt-e maradéktalanul a két művel szemben támasztott technikai elvárásoknak. Az énekesekre applikált mikroportok mindenesetre nem ezt sejtetik.

A fentebb vázoltak ellenére az idei Armel megnyitójára nem lehet panasz: telt ház előtt, nagy érdeklődés közepette, egy nívós francia operaház remek képességű művészekkel hozott el egy olyan kortárs magyar művet, amely már elkezdett szép nemzetközi karriert befutni. Külön öröm, hogy a következő évadban itthon sem maradunk Eötvös opera nélkül: a Magyar Állami Operaház régi adósságot fog törleszteni, amikor 2017 januárjában színre visz egy Eötvös művet: a Szerelemről és más démonokról a hazai bemutatóra átdolgozott változatát, ugyancsak a szerző vezényletével.

EÖTVÖS PÉTER: Senza Sangue

Az Avignoni Operaház produkciója. (Avignon, Franciaország)
Rendező: Alföldi Róbert
Vezényel: Eötvös Péter

„A Férfi”: Romain Bockler

„A Nő”: Albene Carrere

Közreműködik: a Pannon Filharmonikusok

BARTÓK BÉLA: A kékszakállú herceg vára

Az Avignoni Operaház produkciója. (Avignon, Franciaország)
Rendező: Nadine Duffaut
Vezényel: Eötvös Péter

Judith: Miksh Adrienn

Kékszakáll: Szemerédy Károly

Közreműködik: a Pannon Filharmonikusok

Nemzeti Színház, Armel Operafesztivál

2016. június 27.

Fotók: Kállai-Tóth Anett