A dán szerző, akarva-akaratlanul, cáfolja-e vagy sem, Isteneket, a leírhatatlannal, felsőbbrendűvel kapcsolatba lépő figurákat szerepeltet műveiben immár nyolc éve. Stációkat mutat be: a magát abszolútumnak nevező fegyenctől (Bronson) a fokról fokra Magasságossá lényegülő harcoson (Valhalla Rising) vagy a szomorkás ábrázatú helyi popkulturális ikonon (Drive) át a rendőruniformisba bújt Isten és önmagát kereső bűnös lélek harcáig (Csak Isten bocsáthat meg) több relációt vesz észre röntgenszemmel. A Neon démon tematikai cezúra – korántsem azért, mert maszkulin vizsgálódását femininre cserélte, hanem, mert a csúcsra emelkedés ezúttal illúzió, gusztustalan álca, igazi felemelkedésnek nyoma sincs.

Refn ignorálja a hegemón férfiasságról vagy nőiségról alkotott téziseket, és nyomatékosan a nemiség többosztatúságáról beszél. Korábbi filmjeinek zöme férfiak kasztrációját vagy potenciáljuk elnyerését ábrázolta, ezúttal a nővilágba kalauzol bennünket két írótársával, Mary Laws-zal és Polly Stenhammel, a Fausta énekét és az Országúti bosszút fotografáló Natasha Braierrel, 118 perces delíriumát pedig szeretett feleségének, Liv Corfixennek ajánlja. Amennyiben a gender-politikát választjuk, a Neon démon rendkívül komplex, éleslátó darab – mélystruktúrája a sztereotípnak, egyszerűnek bélyegezett sztorit is képes magasabb szintre emelni. Noha centrumában a nagybetűs Szépség, illetve azzal együtt a Birtoklásvágy állnak, Refn ezeket nagy Egészként definiálja, miközben nem fél belemenni az apró, de annál hatásosabbnak tetsző kicsi differenciákba, részletekbe. Beszéljünk a női oldalról: a Neon démon az üde naivitáson, a betegesbe forduló őszinte-leszbikus románcon, valamint a rémséges, képmutatáson nyugvó hatalmi játszmákon zongorázik végig, sőt, központi szereplőjén át még a tiszta lelkűek beképzeltté silányulásáról is ejt pár keresetlen mondatot. Mintha a Valhalla Risingot néznénk pepitában, maszkulin válság helyett feminin krízissel – az ottani Nagy Jeruzsálem-ideát a Nagy Szépség elorozása jelenti. Hiábavaló a romlatlanság iránt sóvárogni: a frissesség, a technikai gyarmatosítás (plasztikai sebészet, smink) nélküli lét megszerzése puszta délibáb. Ahogy a Valhalla Risingban, úgy itt is egy kívülálló figuráé a legnagyobb erény és tisztaság: Egyszeműt most Jesse-nek hívják, a vikingek, keresztes lovagok divatmodellek. 2016-ban viszont már az ártatlan, tisztán látó hősnő is egy lesz a rosszindulatú hódító dominák között – lakmároznak belőle, ő maga is lesüllyed a szintjükre. Refn olvasatában a véghez érkeztünk, a jó feloldódik a végtelen undorban, a tiszta, beavatkozás-mentes képek birodalmából átlépünk a látszat régiójába, a mesterségesen életben tartott csillogó, ámde üres, vérrel, fekáliával, zsírleszívással, szilikon-testrészekkel összetartott, és ideig-óráig cukrozható ál-képek territóriumába.

Jóval konkrétabban, a nemiség szférája felől: a Neon démonban egyfelől adott Jesse és a halottakat kenceficéző Ruby viszonya. Barátság, mentor-tanítvány reláció torkollik ellökésbe, majd árulásba, lidércnyomásba. Összetartozásuk akár még tisztának is látszódhat, amennyiben a sminkeslány nem hatalomért, hanem valóban szeretetből kötődik a főszereplőnőhöz, és lelki társként osztaná meg vele gondjait-bajait. Őszinte érzelmek viszont itt nem léteznek, szükségszerűen pervertálódik Jesse és Ruby csiki-csukija. Másfelől ott találni Sarah és Gigi duóját – ők képviselik a legrosszabbat, figuráik emóciók nélküli próbababák, hús-vér emberi voltuk régen pusztulásra ítéltetett. Könnyekre, szemgolyó-falásra, vérben mártózásra egyszerűsödött ösztönlények ők – Istennői státuszuk csupán ürügy és eszköz, céljuk a kifutó első helye és a Hatalom. Üvegház előtt strázsálnak rikító színű ruhákban, a ragyogó napfény, a kaliforniai miliő illúziója szennyben gázolásuk után lesz végképp semmis. Báthory Erzsébet tör felszínre a személyükben, Palvin Barbara elvész. A Babák völgyéből átcsúszunk A texasi láncfűrészes mészárlás déli Bőrpofa-család vágóhídjára – a Neon démon legfőbb tézise, miszerint a Kép csalóka, belező, csonttörő hadjáratukon keresztül nyeri el érvényét, hentesmunkájukra pedig csak ráhúzzák a szépséges modell-illúziót. Istennők már nincsenek, halottak vagy mészárosok, nem iránymutatók, vallja Refn. Sőt, Jesse hiába van tisztában eleve adott gyönyörűségével, még ez sem transzcendens, égig emelő. Hírnévtől részegen sutba vágja a barátját, és amikor az életére törnek, valamint a Puhser 3. nyugtalanító záróképére rímelő üres úszómedencébe lökik, csupán egy ripityára tört porcelánbaba marad, akinek éteri finomsága nem volt elég erős ahhoz, hogy megvédje magát.  És amit a maszkulinitásról üzen Refn, az sem szívderítőbb. Bárdolatlan, pengét nemi szervként, orális behatolás metaforájaként használó, sértegető moteltulajdonost vonultat fel – Keanu Reeves szívtipróból és akcióhősből züllik állattá. Kisajátító fotósokról rántja le a leplet: a Jesse-t pucérra vetkőzető, aranyba öntő férfi pusztán kisajátítja a heroina testét, gépének kattintgatásaival vadászként ejti el prédáját Vilém Flusser nézeteire hajazva, netán a Refnt inspiráló Richard Kern The Evil Cameraman 12 percesét idézve. (Nyitóképként pedig a hullaként beállított, kanapén heverő, vérbe fagyott Jesse alakul nagybetűs Illúzióvá és a kamera kattintása által lelőtt áldozattá.) A divattervező két világ lakója. A főszereplő belső szépsége rögtön elbűvöli, ám azt is tudja, hogy szívünk választottjára nem ezért, hanem külső adottságaira nézünk rá. Összetett megközelítés. Dean, a hősnő fotós barátja pedig naiv báránykaként válik a Szerelmet őrizni kívánó romantikussá – Refn ún. gender-swapet hajt végre, a hőslányból farag merev arcú férfit, a srácot változatja epekedő lánnyá.

Szimbólumai, noha egyszerűek, mégis telitalálatok. Hold ragyog a kivilágított Los Angeles fölött, Jesse az Angyalok városa fölött pózol és táncol, a Neon démon például így hirdeti a feminizmus erejét, Aleister Crowley okkultizmusa bujkál a snittek között. Különböző színekben, vörösben, kékben pompázó háromszögek zúdulnak a nézőre, a nőcentrumúság ilyen értelemben sem tűnik el. Lacani tükörfázist láttat, első blikkre a cseperedés pszichológiájával kacérkodik, végül összetöri a tükröt, a megszűnt józanész pszichothriller-szilánkjait (v.ö.: Kon Satoshi: Perfect Blue, Darren Aronofsky: Fekete hattyú) sepri össze. Ráadásul a mostani Refn legszínesebb darabja: rögtön a végefőcím palettája mellbevágó, ám kiderül, ez ugyanolyan illúzió, mint a vászonerőszak. Sárgába, lilába, zöldbe, szürkébe, vörösbe burkolt látomások szedik darabokra az elmét, a csillámporos ragyogás valójában a fültől-fülig felvágott Fekete Dália hullájára cipzároz zsákot. Domináns fehér takarja be a válogatás-jelenetet, a Neon démon többször visszatér ehhez a színhez: a nyitányban a művészet-mészárlás illúziójára reflektál, a hősnő tisztaságára is utal, valamint tabula rasaként tételezi őt, az ártatlanság virágával a vadak bármit megtesznek egy színtelen vászon előtt. Jesse nem a Sóhajok gillao-bajnoknője, aki lángba borítja a balettintézet boszorkányait, és Istennőként vonja uralma alá az éjszakát, a világot, hanem egy a Beyond the Valley of Dolls (az őt játszó Elle Fanning „kötelező olvasmánya”) című Russ Meyer-exploitation nyomorult celebjei közül, elveszve az álvilág kaleidoszkópjában. Dobhártyát kényeztet Sia Waving Goodbye-a, miközben a nőcsapat utolsó túlélője bőrdzsekiben, győzedelmesen vonul a sivatagos tengerparton, a háta mögött pedig leszáll az éj, a Gonosz győz – Nosferatu járványa tovább terjed az idegenséget ébresztő poszt-Caspar David Friedrich-festményen. Ruby nekrofil aktusba bocsátkozik Jesse-re vágyva, párhuzamos montázsban a hősnő rózsaszín ruhás kéj-fetrengését nézzük – eltűnt az öröm és fekély demarkációs vonala. A hősnő virágot kap, majd elájul, Jesse és partnernői szürke táncalakot bámulnak, a 16 éves lánykát vörös háromszögek izzása ejti transzba. Refn avantgárd stílusmesterként ötvöz ellentétekkel játszó epizódokat. Idézi az Amerikai Psycho és a Glamoráma című Bret Easton Ellis-regények szellemiségét: a kecses, finom, míves felszínt ízzé-porrá szaggatják a mentális őrületkavalkád. Ez a rémvízió jóval keményebb, mint a Térkép a csillagokhoz vagy a Starry Eyes. 

2012-ben jött ki a direktor Gucci Premiére-reklámja Blake Lively szereplésével, melyben a színésznő aranyba öltöztetett álomalakként áll a szintén ilyen színben fénylő Los Angeles felett – hogy aztán a fikció után lássuk a realitást, a kamerákkal, lámpákkal, derítővászonnal, szélgéppel generált szemfényvesztést. Ugyanezt hajtja végre a Neon démon, és még feketébbre pingálja a képet – Refn horrorja egyrészt tanúságtétel a veszélyes, sokoldalú nemi szerepek mellett, másrészt taszító, hipnotikus erejű univerzális rege látszatról, valóságról.

Neon démon (The Neon Demon)

Színes, feliratos francia-dán-amerikai horror, 2016, 117 perc

Rendezte: Nicolas Winding Refn

Írta: Nicolas Winding Refn, Mary Laws, Polly Stenham

Zene: Cliff Martinez

Operatőr: Natasha Braier

Vágó: Matthew Newman

Szereplők: Elle Fanning (Jesse), Karl Glusman (Dean), Jena Malone (Ruby), Abbey Lee (Sarah), Keanu Reeves (Hank)

Forgalmazza: Vertigo Média Kft.

Korhatár: 18

Bemutató: 2016. június 24.