A különös árnyalatú szürke olajfestékkel fedett nyílászáró soha nem volt nyitva; kilincse sem volt, csak két jókora kallantyúja és lakatja. A mögötte rejlő légoltalmi üregnek kellett volna megvédeni a bombáktól. Mintha a lég, a levegőég felől, a teljes és végtelen nyitottságtól volna oltalom. Kiváltképpen a Bombától kellett volna megvédenie, az akkortájt fejlesztett és időről időre – kísérletileg – robbantott atombombától. Amelynek árnya majd mindenre rávetült.

Ez korántsem csupán keleti-európai sajátság volt: sem a bomba árnya, sem a légoltalmilag oltalmazott létmód szürkesége – amint arról az angol festő és filmrendező Derek Jarman Chroma című könyvében beszámol: „Iskolás napjaim ruhái szürkék voltak, szürke flanelingek és öltönyök. Az 50-es években mindenki szürkét viselt, (…) Mindennek megvolt a szilárd helye a szürke uralta világban...”

A szürkeség dekádjaira aztán a színesség korszak következett: a Nagy Tarkaság, a virágnépek szivárványos álomvilága, multikolor, multikultúra... Ami – reklámipari és médiumtechnológiai reciklálása folytán – látszólag azóta is töretlen. Legalábbis a hirdetésfelületek, monitorsíkok felszínén kétségkívül továbbra is káprázatos kifutópályákat kínálnak a szemnek. A színbő felületek mögött azonban lassanként kivehetővé válik egy más színezetű, erősebb realitás.

Erről – a sejtéseink mellett – leginkább művészek tudósítanak. Lévén a művész – ahogy Fabrizio Plessi tömören megfogalmazta – „nagy szenzibilitású állat, messzire kinyúló antennákkal, melyek képessé teszik arra, hogy olyan problematikákat lásson és sejtsen meg, amelyeket más emberek nem látnak, a politikusok pedig egyáltalán nem.” (Kunstforum, 136.)

A médiaművész meglehetősen pontosan foglalta össze a modern művészet funkcióját. Ami már régóta nem a Szép és a Jó (vagy a Csúf és Rossz) megjelenítésében vagy szemléltetésében áll. Rendeltetése sokkal inkább a fürkészés, a felderítés, és persze a feltárás, a kiábrázolás. Messzire kinyúló érzékelői, ha jól működnek, nem pusztán barát-ellenség-felismerő rendszerrel vannak felszerelve, mint a légierő vagy a bűnszövetkezetszerűen működő politika. Észlelő-berendezései az alakuló, a készülő, a küszöbönálló felé irányulnak.

Fridvalszki Márk képei ilyen detektálások nyomait mutatják. Bennük mintegy vizualizálódik, megjelenik és alakot ölt a körvonalazódó mögöttes – az, ami az aktuális eseményhorizonton túl van. Nem konkretizálódik; nincsenek kivehető tárgyak, jelentéssel bíró alakzatok; széttartó síkok, felszakadó felületek vannak. Görbülő, hasadó felszínek; egymásba ékelődő burkolóelemek látszanak. A képek az esetlegesség geometriájának működését tárják fel – egy-egy időpillanat keresztmetszetében. Ahogy a zenében bevett alkotómódszer az irányított véletlen, úgy itt ellenőrzött az esetlegesség játszik közre.

A munkákban az intuitív ráhagyatkozás és a módszeres vizsgálódás egyaránt jelen van. Úgy tűnik, az előbbi referenciája a zene, amelyben mindig először jelennek meg a leginkább megfoghatatlan, atmoszférikus változás jegyei. Kutató érdeklődése pedig a militáris technológiára irányul, mivel ez ma is az aktuális fejlesztés élmezőnye. Itt működik a leghatékonyabban az eltűnés fúriája, a tőke-tudomány-technológia egyre gyorsabban örvénylő körforgása. Ami önmagában is, de sajátos esztétikája és dizájnja folytán még inkább érdekes: a form follows function, a funkciót követő formálás maradéktalanul érvényesülő elve itt egészen különös formákhoz vezet. Szintúgy sajátos színvilághoz, ami a fel-nem-tűnés, a rejtőzködés, a megtévesztés szándékából ered.

Az új polírozott króm kifutópályák anyaga ezért is mutatkozik a szürke száz árnyalatában. Amelyek vetekszenek az egykori légószürke szépségével. És ahhoz hasonlóan a sejtelmes, borzongató térségeket jeleznek.