Idegenvezetőként a város sok nevezetes épületét kívülről jól ismerem. Többé-kevésbé ugyanabban az időszakban, a 19. század második felében épültek, eklektikus, romantikus, klasszicista, esetleg neoreneszánsz stílusban. Általában patinásak, lélegzetelállítóan gyönyörűek, a legapróbb részletekig kidolgozottak és harmonikusak. Büszkék vagyunk rájuk, és a mindennapjaink szerves részét képezik. Talán kevésnek ismerjük legendás történetét. Nem tudjuk például, hogy a Bazilika helyén korábban állatcirkusz volt, ahol a szerencsétlen jószágokra fogadást lehetett kötni, majd, mivel a Nagy árvíz idején jó pár életet mentett meg a domb, elhatározták, hogy templomot építenek a helyére. De, persze sok más dolgot tudunk Budapestről, és otthonosan mozgunk itt. Kényelmes és izgalmas város.

Van viszont egy olyan arca, amit nagyon kevesen ismernek, egész egyszerűen gyakorlati okokból. A legtöbb lépcsőház zárva van, és – bár lehet, hogy csengetésre akár be is engednének minket – eszünkbe se jut oda bemenni. Időnként belestem a belváros egy-két udvarába, ha véletlenül épp arra jártam, és nyitva találtam a kaput. Szinte mindig elámultam a meglepetéstől.

A Fent és lent pont ezeket az elzárva tartott csodákat, az 1835 és 1945 között épült lépcsőházakat mutatja be. Székely Péter gyönyörű fotói perspektíváiban és részleteiben is alaposan feltárják az épületbelsőket. Bár sajog a szívünk, amikor egyes, igen különleges és történelmi jelentőségű lépcsőházakat romos állapotban találunk (némelyikhez száz éve sem nyúltak), mégis, málladozó vakolattal is elbűvölik az embert, lásd Múzeum körút 7. szám alatt található épület. A szerzőknek, a könyv kiadásával épp az volt az egyik céljuk, hogy felhívják rá a figyelmet: több épületet is műemlékvédelem alá kellene helyezni. A nagy többségük szerencsére jobb állapotban van.

Egyes lépcsőházakat igen gazdagon, és az eredeti állapotához hasonlóan, az összharmóniára ügyelve újítottak fel. Ilyen például a Városligeti fasor 31. alatt található Székács-villa, vagy, a város talán legszebb, már-már kastélybelsőkkel vetekedő lépcsőháza, a Kossuth Lajos tér 13. szám alatt. A könyvben található épületbelsőkben természetesen bőven tudnak csemegézni a szecesszió, illetve a Zsolnay-kerámiák szerelmesei is, hisz sok helyen színes Zsolnay csempével díszítették a falat, vagy abból készítettek, kertek hangulatát idéző, szecessziós kutat az udvarba.

Az épületek fotóit kísérő szövegeket Somlai Tibor írta, aki szigorúan a tényekre (nevekre, dátumokra, stílusleírásra) hagyatkozott. Fontos információkat tudunk meg tőle, megdöbbentő például, hogy a Hajós utca 32. alatt található, szecessziós stílusban épült bérház eredeti, Roth Miksa (a Mátyás templom ablakainak tervezője) által készített ablakai fennmaradtak, így teljes, eredeti pompájukban csodálhatjuk meg őket.

Ám Somlai nemcsak a műveltségünket növeli, építészeti ízlésünket is formálja. Nem rejti véka alá véleményét, ha egy-egy lépcsőházat kicsit giccsesen, vagy az összhatáshoz, az eredeti tervekhez nem illően újítottak fel. Ilyenkor elmondja, milyen szín vagy anyag illett volna jobban az adott környezetbe. Megismerteti az olvasót jó néhány építészeti technikával is, megtudjuk például, hogy mit jelent a márvány falburkoló lapokat „tükrösre” csiszolni, vagy, hogy a Vadász utca 29. szám alatti házban használtak a világon először üveglépcsőt, és pont ez az épület kiált kétségbeesetten műemlékvédelem után. Somlai azt is tiszteletben tartja, hogy a legtöbb olvasó valószínűleg nem szakmabeli, a szövegek sehol sem fárasztóak vagy unalmasak, minden épület esetében a fotókon és a látványon van a hangsúly. Azt talán kicsit hiányolom, hogy a leírásokhoz nem fűzött rövid, izgalmas sztorikat, de talán ez ebbe az albumba igazán bele sem fért volna. A téma külön könyvért kiált, amennyiben ezt a könyvet, jogosan, a szépség uralja.

Külön csemege a könyv elején és végén található, belső borító, amit kihajtva, egy háromoldalas varázslat előtt találjuk magunkat. Az egyiken huszonhét csigalépcsőház fotóinak mozaik-örvénye ragad el, a másikon ezen épületek mennyezeteinek sokoldalúsága. Nem véletlen, hogy filmekben, és regényekben, egyszóval, a történetekben a szereplők a kulcsfontosságú embereket lépcsőházakban ismerik meg, vagy – sok év eltelte után – itt találkoznak újra velük. Innen engedik be őket a szerelmük, és ide taszíttatnak ki. De, addig, amíg a lépcsőházban vannak, még semmi sem végleges, semmi sem dőlt el igazán. „Ebből, még bármi lehet…” – mondanák: a "megváltozhat" illúziója.