Az Alföldi Róbert rendezte Shakespeare-darab kapcsán órákig lehetne folytatni az eszmecserét: hogy működhet a vándorlástörténet egyetlen térben? Mit jelképez a már-már főszerepet játszó díszletelem, az asztal? Hogy lehet, hogy Lear király egy ereje teljében lévő férfi, nem pedig egy legyöngült agg? Kent miért vált anyafigurává, a feleség miként vedlett át Bohóccá? A diskurzusra sajnos csak egy óra állt rendelkezésre, ám az alkotók így is igyekezték felfejteni az előadás minél több jelentésrétegét Veiszer Alinda moderálásának segítségével.

A beszélgetés magával a textus megvitatásával indult, Nádasdy Ádám, a darab újrafordítója a munkája során felmerült kételyekről, nehézségekről mesélt: „A lányok magázzák az apjukat, mint ahogyan az egy régimódi, vidéki családban még ma is előfordul. Ettől színesebb lesz a szöveg, és jobban is jellemzi a szereplőket – mintha kosztümöt adnék rájuk. Az is érdekes kérdés, hogy mit is csináljon a magát bolondnak tettető fiú, Edgar, a megvakult apjával. A másik probléma a Bohóc karakterében rejlett, akit hagyományosan udvari bolondnak is szoktak nevezni. Én azért neveztem Bohócnak, hogy világos legyen: ő az egyetlen az egész darabban, aki nem bolond. A két szó jelentése ugyanis egyáltalán nem ugyanaz.”

A Bohóc karakteréből következett is az újabb kérdés: hogyan hal meg? Hiszen a színpadon egyedül neki nincs látványos elmúlása. Alföldi Róbert és Kováts Adél azonnal felhívta a figyelmet arra, hogy az addig folytonosan fricskázó Bohóc a darab utolsó harmadában már nem is beszél, hiszen ráébred, hogy nem tud változtatni semmin – egyszerűen az a feladata, hogy vigyázzon Lear királyra. Éppen ezért, nem is az a fontos, hogy a néző észrevegye, a Bohóc miként nincs, hanem az, hogy már ő sincs.

De ki is indítja el azt az őrületes halálsorozatot a történet végén? A lányok? Az árulók? Aligha. Tulajdonképpen maga Lear, a hangsúlyozottan ereje teljében lévő férfi, aki egy pillanat alatt leépül. „Van egy olyan generáció nálunk és a világban is, amelyik negyvenöt-ötven éves koráig folyamatosan hajtja magát azzal a céllal, hogy ekkor majd leteszi a lantot. Programszerűen tervezi a feleséget, a gyerekeket, a családot, ez a darab pedig éppen azt mutatja, hogy ez nem működik. Nem véletlenül nagyon vidám nálunk az első jelenet: nincs semmi titok, minden rendben van. Egy rossz pillanattól azonban összedől minden, és kiderül, hogy nincs felépítmény – azaz a lényeg: a szeretet. A család. Mert azt gondoljuk, hogy előbb meg kell teremteni mindent, hogy utána egymásra tudjunk figyelni, és szerintem ennek fordítva kellene történnie.” Kováts Adél hozzátette: „Lear rendkívül autoriter módon működhetett a családjában, hiszen amikor ad, akkor is kér valamit cserébe. A lányai pedig ugyanúgy kezdenek el működni, mint ő. Ez a legnagyobb tükör.”

Nincs tehát egyértelműen ártatlan és világosan bűnös ember a darabban, mint ahogyan az életben is kevés a tiszta helyzet. Éppen ezért nem mondhatjuk azt sem, hogy Gloucester gróf lenne az a kiválasztott, aki előtt tisztán kirajzolódik minden. Schneider Zoltán fel is hívta a figyelmet arra, hogy az ő karaktere egyáltalán nem okosabb Learnél, elvégre ugyanúgy belesétál a csapdába, amit állítottak neki. Emellett azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a gróf Edmundot évekig nem ismerte el fiaként, majd egy pillanat alatt tagadta ki törvényes gyermekét – tehát nem egy normális családmodell áll fenn ebben az esetben sem.

A közönség igazán aktív részesévé vált a beszélgetésnek, az is látszott, hogy a legtöbben alaposabb háttértudással is rendelkeznek. Egy néző fel is vetette, hogy Alföldi Róbert pár évvel ezelőtt azt nyilatkozta, szeretné színpadra állítani a Lear királyt – a címszerepet Blaskó Péter játszotta volna –, mert sikerült megfejtenie a darabot. Ugyanakkor teljesen nyilvánvaló, hogy László Zsolt egészen más karakter. A kérdés tehát: lehet-e kétszer megfejteni a drámát? A felelet pedig: nincs igazi ellentmondás a két gondolat között, hiszen most más a helyzet, a társulat, a tér. És valóban, egy másik színházban valószínűleg egy családi vacsora nem vált, vagy nem ilyen módon vált volna halotti torrá – ha pedig Gothár Péter nem rendezi meg a Nemzeti Színházban a Lear királyt, és Alföldi Róbert nem alakítja benne Cornwallt, akkor valószínűleg most a Radnóti Miklós Színház repertoárjából is hiányozna ez az eleven, őszinte, és végtelenül emberi előadás, amelyben végig ott rejlik a humor lehetősége.

A záróképben a halottak visszaülnek az asztalhoz, újra enni kezdenek. Az utolsó mondat pedig egyértelművé teszi, hogy egyetlen dolgunk maradt már csak: a gyászolás. És hogy miért is itt kell véget érnie a történetnek, nem pedig az új rendszer felállításánál? Alföldi Róbert kész volt a kérdésre: „Szerintem mi még ott tartunk, hogy meg kellene tanulnunk rendesen gyászolni, és ránézni a halottainkra, akik ott ülnek mellettünk. Utána esetleg el tudunk kezdeni építkezni. De addig nem.”

Fotók forrása: www.poszt.hu