Bár a pódiumon csak egy szerzőnőt láthattunk, Nyáry Krisztián két Menyhért Annával is találkozott már. Az egyik az irodalomtudományok doktora, a nőirodalom elkötelezett kutatója. A másik szépíró, költő, gyermekirodalmunk gyarapítója immár hat kötettel. Most megjelent életrajzi regényével a két út összeért. Menyhért Anna hasonló esetnek látja előző kötetét, a Női irodalmi hagyományt, csak a dolgok másik oldaláról közelítve. Azt a tanulmánykötetet tanárok, irodalomoktatók kezébe szánta, tudományos szempontból közelítve elfelejtett nőírói életművekhez, bár kutatási indikátorának hátterében a szépíró Menyhért állt, aki jelenkori írónőként női irodalmi elődeit kereste. Mostani könyve szépirodalmi hangon szólaltat meg egy irodalomtörténeti témát, az olvasóközönség nagyobb táborát célozva meg. Mint tudós és író a határműfajokat kedvelő Menyhért Anna véleménye, hogy változtatásra szorul az az iskolában ismertetett irodalmi kánon, amelyben jeles női íróként kronologikus sorrendben Szapphó után Nemes Nagy Ágnes szerepel. Erdős Renée szecessziós-szimbolista, erotikus túlfűtöttségű versei például hatást gyakoroltak Ady Endre költészetére[1] is, s talán nem lenne érdemtelen a századeleji költő jobbnak ítélt verseit újra kiadni.

Nyáry Krisztián elismerően megjegyezte, hogy amíg a jelenkor „jeles nőírók”, „nőirodalom” retorikával él, miközben sehol nem hallható a „férfiirodalom” oppozíciója, addig valóban érvényességük van az ilyen típusú, figyelemfelkeltő írásoknak. Ugyanakkor hozzátette, hogy „Erdős Renée mint irodalmi előkép” szerepe nem egyedülállóan és nőiségében, hanem a magyar irodalomban általában mostoha, hiszen Erdős szeretője, Bródy Sándor mint a modernek előképe egyúttal ki is esett a magyar irodalmi modernség kanonikus alakjai közül.

Ezek után elhajózva az immanens írói szerepek, az íróvá válás története felől, a hajdanvolt irodalomszerező közösség gyarlóbb oldalára terelődött a szó. Jászi Oszkár és Eötvös Károly – Menyhért Anna által megkérdőjelezetten – pusztán szakmai és társadalmi célokat szolgáló mentorálási tevékenysége mellett a fiatal Erdős Renée állandó publikálási lehetőségét akkori szerelme, Bródy Sándor lapja teremtette meg. A költőnőt később neves kortársai (Babits, Ady) többé-kevésbé elismerésben részesítették. A felfelé ívelő pálya azonban Bródyval való szakításuk és a férfi ebből következő öngyilkossági kísérletének következtében félbeszakadt. A lapok, kiadók elzárkóztak Erdős elől, ellehetetlenítve költői egzisztenciáját. Betegen Olaszországba utazott, hogy pár év múlva visszatérjen és megírja óriási közönségsikerű, a női testi szerelmet a kor szellemiségéhez képest botrányosan plasztikusan középpontba helyező regényeit.

Menyhért Anna fent említett könyve kiadása után tapasztalta, hogy ez a siker tulajdonképpen máig tart. Sok család lányai nagymamáktól titokban örökölt, titkos vagy tiltott ponyvaként olvasott könyvekből ismerik Erdős Renée regényeit. Az irodalomtudós szerint nincs egészen rendjén, hogy választott írónőjének népszerűsége elnyomott, félig nyilvános, és kanonizáló szándékkal szólal fel regényével is érdekében. Helyesnek tartaná, ha a középiskolai oktatásban a több írónő mellett olyan témák is megjelennének, mint a menstruáció, hiszen „nemcsak kisfiúk, kislányok is olvasnak”. Habár ez a megjegyzés inkább Erdős Renée prüdéria elleni hadjárata szellemében eshetett, mintsem a diákolvasókra való tekintet nemi diszkriminációjára vonatkozva, mivel emlékeim szerint irodalomórán a kisfiúk hormonális változásainak kimondottabb ábrázolásával sem terheltek minket.

A beszélgetés vége felé Alexander Bródy, az író unokája egy anekdotával örvendeztette meg a közönséget, s a felszólalók férfi tagjai hálásak voltak Menyhért Annának, hogy az író és irodalomtudós Bródy Sándorral szemben nem állított fel bosszúálló ellennarratívát, hanem szóban és írásaiban is a nők és férfiak közös érdekének tartja a társadalmi nemek egyenlővé tételét, az irodalmi emlékezet számára is.

[1] Ennek illusztálásául a Jöttem hozzátok és a Mindig hideg van című versek hangzottak el, online feltöltött szövegük elérhető itt és itt.

Fotó: Bach Máté