„Színdarabot írok. Kedvem telik benne, ámbár borzalmasan bánok a színpad követelményeivel. Komédia, négy felvonás, tóra néző táj; sok beszélgetés az irodalomról, kevés cselekmény, egy pud szerelem” – írta Csehov a Sirályról. Való igaz, kevés a cselekmény: a Színház- és Filmművészeti Egyetem előadásában tizennégy Trepljov énekel, táncol, és főként filozofál a színpadon. Azaz próbál megérteni és megértetni. Azt, hogy az újnak mindig be kell bizonyítani miértjét, azt, hogy a régit nem lehet csak úgy lesöpörni az asztalról, mert olyan mélyen beleivódott minden sejtünkbe, hogy egyetlen óvatlan lépéssel elsüllyedhetünk a receptszerűségben. Zsótér rendezése azonban egy percig sem teszi ezt – legalábbis indokolatlanul. Az előadás első felvonásában a maga teljességével bontakozik ki előttünk a kortárs színház modern eszköztára, mégpedig mesterien megkomponálva, a második részre pedig teljes súlyával ránehezedik a visszahúzó rutin nyomása.

A nézők körben ülnek, a játéktéren csupán egy emelvény, egy kisasztal és néhány szék található – a már ezzel kijelölt minimalista irányvonalat nem is engedi el a darab. Ugyanakkor az első ránézésre igen kicsinek tűnő eszköztár folyamatosan bővül: bekapcsolódik az előadásba a lépcső, a lift, a korlát, a POSZT fesztivál szórólapja, azaz voltaképpen minden, aminek teste van. Ahogyan változnak és épülnek be új kellékek, úgy módosulnak a szerepek is: végtére is mindegy, hogy ki melyik szerepben próbálja éppen megfejteni az igazi művészet kulcsát, az élet értelmét. Talán ebben rejlik a Sirály igazi ereje is: ahogyan Dér Zsolt nem válik nevetségessé miközben vörös körömcipőben, bundában nagyvilági gesztusokkal színre lép, úgy Osváth Judit is egyszerre tud hiteles lenni Nyina és Mása szerepében. Mert nem az a fontos, hogy ki mondja a tételmondatokat, hanem hogy ki legyenek mondva. Ripacskodástól és túlzásoktól mentes színészi játékot láthatunk tehát mindenki részéről – Olasz Renátóval az élen –, biztosak lehetünk benne, hogy erre az osztályra érdemes lesz továbbra is odafigyelni.

Amikor már azt gondolnánk, hogy váratlanabb szituáció nem érhet minket a folyamatos identitásváltásoknál, Zsótér Sándor maga is része lesz az előadásnak: meg-megszakítva a darab eredeti menetét újra- és átrendez. De nem a Sirályt, illetve nem csak azt. A gondolatokat, a mozdulatokat, az érzelmi állapotokat. Az eredeti mondatok felszabdalásával, a textuális csavarokkal új kontextusba helyez mindent: egyrészről jobban megértjük az adott szereplő motivációját, lélekállapotát, másrészről pedig messzebbre visz minket, távlatokban láttatja azon frázisok következményeit, amelyeket a magukat zseninek képzelő átlagemberek harsognak szüntelenül. Ez az önreflektív játék pedig egy pillanatra sem zökkenti ki a színészhallgatókat, a megingathatatlan koncentráció végig ott feszül a levegőben.

Az előadásban többször is elhangzó Fame-betédalra, a Fényre egymásból építkező jelentésrétegek rakódnak rá: a darab elején még az érintetlen, tiszta optimizmust magukban hordozó naiv fiatalok himnusza, a közepén a már kételkedő, de még az élet jóságában bízók dala, Trepljov halála után pedig nem marad más ebből az énekből, csak a küzdés, a sérülés, amit már soha nem lehet begyógyítani.

Zsótér Sándor Sirálya tökéletesen illeszkedik a Pécsi Országos Színházi Találkozó gondolatiságába, hiszen az új generációról szól, amely most még meg akarja váltani a világot, és formabontó kísérletekkel bizonyítaná be művészetének létjogosultságát. Aztán pedig ki tudja, hogy mi marad mindebből a lelkesedésből húsz év múlva.

Anton Pavlovics Csehov: Sirály

Baki Dániel
Blahó Gergely
Bodoky Márk
Dér Zsolt
Ember Márk
Figeczky Bence
Georgita Máté Dezső
Gyöngyösi Zoltán
Kiss Andrea
Medveczky Balázs
Olasz Renátó
Osváth Judit
Papp Endre
Rujder Vivien

Díszlettervező: Ambrus Mária
Fordító-dramaturg: Ungár Júlia
Rendezőasszisztens: Ari Zsófi

Rendező Zsótér Sándor

2016. június 10.

POSZT

A Színház- és Filmművészeti Egyetem előadása.

Fotók forrása: www.poszt.hu