A kiadó nem sokak számára ismerős, ezért érdemes kitérni az ismertetésére. Manapság Magyarországon rengeteg ilyen meg olyan akadémia van: a megújult Zeneakadémia, a Digitális Irodalmi Akadémia, a számtalan futballakadémia, és van természetesen a Magyar Művészeti Akadémia. Mindenekelőtt tehát célszerű tisztázni, hogy mi is az a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, melynek antológiája most megjelent. A legfontosabb az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia része. A SZIMÁ-t ugyanis jóvátételi szándékkal Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöke kezdeményezésére 1992-ben alapította a Magyar Tudományos Akadémia mint önálló, társult intézményt. Amit jóvá kellett tenni: az MTA 1949-es "átszervezésekor" kizárta tagjai közül az alkotóművészeket. (Pedig előtte egy művész, Kodály Zoltán volt az elnöke.) Így Kosáry az irodalmi és művészeti élet reprezentatív alakjait kívánta újból integrálni akadémiai keretek közé. Bővebben a Magyar Tudományos Akadémia oldalán lehet tájékozódni a szervezetről. Ennyit az antológia kiadójáról előljáróban.

A beszélgetésen Tarján Tamás feltette a kérdést Lator Lászlónak, hogy ment-e a világ az antológiák által elébb? Lator szerint ez ugyanaz a kérdés, mint az, hogy használ-e vajon az irodalom az emberiségnek. Szerinte szerzőként csak azzal kell foglalkozni, hogy a műbe belekerüljön valami abból, amit a világban fontosnak érez. Hasonlatos ez a barlangrajzhoz: amikor felrajzolták a kardfogú tigrist, azt érezhették, hogy na, ezzel vége, ártalmatlanná tettük – az irodalom is ilyen, Lator László szerint. Nem okvetlenül előreviszi a világot, az emberiséget, hanem számba veszi azt.

Imre Flóra az antológia címéről elmeséli, a Toldi estéjéből vette. (Megjegyzem, az idézőjelbe rakott címeket általában nem szeretem, nem értem, ez jelenleg talán az egyetlen kritikám a kötettel kapcsolatban.) A kötet előszavában ki is fejti, hogy a „modernizálást, európaizálódást” választó király „finom tapintattal” hajol oda az épp elhunyt Toldihoz ezekkel a szavakkal. Az is tudatos, hogy Arany Jánostól származik, hiszen ő vezető tisztségviselője volt az akkor még művészeket és tudósokat egyaránt összefogó Akadémiának. Mindez fontos számára, mert a SZIMA, mint az Előszóban írja, korántsem „akadémikus” a szó 19. század végi, 20. század eleji értelmében, hanem „a mai európai irodalom jelenidejének megkerülhetetlen része”.

Ferencz Győzőtől megtudtuk, céljuk az volt, hogy bemutassák a SZIMA íróit. Tehát nem nemzedéki vagy irányzatos antológia az, amit a kezünkbe veszünk. Mint Ferencz mondta, az elmúlt fél évszázad magyar irodalma benne van, ennek szerkesztéséhez olyan ember kellett, aki kívül áll irányzatokon, csoportosulásokon, viszont rálátása van az egészre. A SZIMA vezetésének egy kikötése volt a szerkesztési elvek terén: egyenrangúak legyenek a tagok.

Tarján Tamás a munkamódszeréről elárulta: először négy fejezetet tervezett, melyekből hat lett, fejezetenként 12 szöveg volt fix, azok aztán, gondolta, bevonzzák majd a többit az egyes fejezetekbe - ez így is lett. Három kivételével Tarján választotta a szövegeket, egy helyütt a szerkesztőség, egy helyütt a szerző kérésére más részt rakott bele, másutt pedig „a könyv akart” a szövegen változtatni. Szemelvények szerepelnek a regény- és drámaírók esetében, ezek "rész" mivoltát mindig jelzi.

Tarján Tamás kérdésére, mit is üzen a SZIMA a könyvhétnek, Ferencz Győző ügyvezető elnök azt mondta, a SZIMA nem üzengetős akadémia, lényege, hogy jó szerzők legyenek a tagok, akik sokfélék.

Végül a jelen lévő szerzők saját verseiket olvasták, aztán Tarján Tamás kérésére megszólaltattak számukra kedves más szerzőket. Imre Flóra Vas Istvántól, Lator László Nemes Nagy Ágnestől, Tarján Tamás Nádasdy Ádámtól. Ferencz Győző Tom Hubbardtól olvasta a The Adopted Migrant című verset. Erről elmesélte, hogy 1996-ban, mikor Mesterházy Mónika lefordította, még vándornak is lehetett fordítani a migrant szót, így lett belőle A befogadott vándor.

Az antológiát átlapozva feltűnik, hogy a mintegy 400 oldal rendezett sokféleséget mutat. A kötetből ugyan fájón, de igazoltan hiányoznak az 1992 előtt elhunyt mesterek (már nem lehettek tagok), ahogy szintén érezhetően, de ugyancsak igazoltan a mai fiatalok (még nem tagok), mégis egy releváns, lehetséges 20. század végi – 21. századi irodalomtörténetet vázol fel a kötet. Ennyiben az antológia olvasása közben újra megörülhetünk egy-egy rég nem látott írásnak, különös fényt kaphatnak egymástól. A könyv olvasása így lehet utazás az időben, ami bizony nem vár.

Fotó: Bach Máté