Bár egy ilyen útleírás praktikus lehet, turista és zarándok kötetcímben és a gondos moderátorok vezetése során kirajzolódó ellenpontozó argumentációk mintájaként is megjelenő képe azonban mégsem arra utal, hogy egy ilyen előadás résztvevőit segítene eljutni A-ból B-be, azaz amatőr olvasó kocaturistájából profi utazót igyekszik nevelni. A szerkesztők és beszélgetők kép és rejtvényszerűségében egyik Kemény-vers ihlette aporetikus tapasztalata inkább az, hogy igazán az úton levés kedvéért néha bizony érdemes kelepcébe esni, vagy eltévedni egy szövegrengetegben.

A délutáni beszélgetés a Kemény István munkásságáról szóló részint hiánypótló, részint az ünnepi kiadás révén gesztusnak is szánt esszé- és tanulmánykötetét, a Turista és zarándokot mutatta be. A szerkesztők, Balajthy Ágnes és Borsik Miklós két moderátor keretében ültek az asztalhoz: Deres Kornélia az irányadó koordinátor, L. Varga Péter pedig a részletekbe menő filológus moderáló szerepét öltötte magára, szép kiegyensúlyozottsággal gondoskodva a párbeszéd dinamizmusáról.

Magától értetődik ilyenkor a kérdés, milyen koncepció vezethette a szerkesztőket az összeállítás során? Deres már rögtön az elején felhívta rá a figyelmet, hogy a kötet címe felidézte úton levés metaforája a szövegek szervezésében is tükröződik, azaz magát a szerkesztést is áthathatta. A három részre osztott könyv kritikákra, tanulmányokra, és részint rendhagyó, dialógusokban zajló verselemzésekre oszlik. Elsőként a kritikákról hallhattunk: itt a válogatás a Kemény-írások recepcióját leginkább meghatározó, reprezentatív szövegekre irányult. Ugyanakkor Balajthy Ági nem felejtette el megjegyezni, hogy ezek közül kevés a kontúros írás, ezzel vezetve be a hiány itt sok esetben termékenynek fölfogott érzetét. Borsik Miklós ezt a recepció két jellemző tendenciájának megjelenésével példázta: az egyik fél a Kemény-szövegek megközelíthetetlenségének miértjét próbálta megfogni, míg mások a laudáció kevésé kíváncsi vagy kritikus megszólalásmódja felé hajolt el. L. Varga Péter szerint az, hogy egy ilyen ünnepi, gesztusértékű kötetnél a megértésről számot adni akaró laudatív jellegű szövegek nagyobb hangsúlyt kapnak, természetes. Felhívta a figyelmet a kötet részint formabontó, másrészt viszont logikus rendezési elvére: míg a tudományos értékelés szempontjából a tanulmányok a „legértékesebb” szövegek, őket követik az esszék, majd a kritikák, e kötetbeli hármas építkezésben azonban a szövegek egymásra építkező sorrendjét követhetjük nyomon.

A tanulmányok egy része újraközlés, itt a válogatás szempontja a szövegek mérvadó volta (ilyen pl.: Benedek Anna Kemény zakója) valamint különlegessége, más szempontúsága (ennek fő reprezentánsa a francia Guillaume Métayer Kemény István és a történelem, avagy a mítosz örök visszatérése) volt. Furcsaságként tűnhet fel, hogy a szövegek Kappanyos Andrással bezárólag - Tábor Ádám kivételével - csak fiatal szerzőktől származnak: ez a jelenség nem pusztán, bár a választással minden bizonnyal összefüggően a sorozat füzetszerűségéből ered; Kemény István olyan író, költő, akinek szövegei korához képest fiatalon számottevő hatástörténettel rendelkeznek, másrészt részint írásai hatásával, részint írói közösségszervező apa- illetve mesterfiguraként (L. Varga Péter Lapis József reflektálását ismertető szavaival élve) vált meghatározóvá a fiatalabb felnövekvő generáció számára.

Hallhattunk a harmadik rész Borsik Miklós különböző szerzőkkel közösen készített dialógusos verselemzéseinek keletkezéséről is. Borsik eredetileg egy klasszikus, Németh G. Béla 11 vers „szövegindividuumokból” kiinduló elemzéseit vette mintául, de egy olyan szerkesztői munkáról számolt be, amit egy barátunk hogyléte felől tudakozódás allegóriájval példázott: ha pusztán a konvencionális kérdést tesszük fel, többnyire a válasz is olyan lesz. Ha konkrétabb dolgokra is rákérdünk, akkor ellenben nagyobb valószínűséggel lehet szóra bírni a barátot. Így a szerkesztő is mikor szöveget kért, problematikusabb kérdéseket szegezett e-mailben és cseten keresztül a választott elemzőknek.

Párbeszédjelleg, és ezzel együtt az úton levés hiányérzettel járó, mégis előremutató jellege mutatkozott meg azonban a szerkesztők szerzőkkel való együttműködésében, a versek közös kiválasztásában, s a Kemény-művek és a recepció nem feldolgozó, de tekintet-jellegében, ahol a megszólaltatás lehetőségére irányult a figyelem. 

Fotó: Bach Máté