Ahhoz, hogy tényleg megértsük, mi is az a metál, fontos volt meghallgatni a The End turnéra leszerződött előzenekart, az unalomba fulladó wannabe fémeket, a The Rival Sons-t. Persze, senki se tehet arról, hogy hol született, de hát kemény, letisztult, dühös metált egyszerűen nem lehet a napos-meleg Long Beachből, a Rival Sons szülővárosából 2009-ben indítani. Ahhoz az 1960-as évek nyirkos-hideg, ipari Birminghamje kell. Hiába csaptak hát hibátlanul a húrokba tűpontosan 20.00 órakor az amerikai fiúk, hiába énekelt Jay Buchanan egyszerre Robert Plant és Jim Morrison stílusában, hiába cserélgettek dalonként gitárokat a bőrbe öltözött zenészek, hiába virtuózkodtak hangszereiken, egyszerűen semmit sem mozdítottak meg bennem.

Amikor viszont feljöttek az angolok, szinte azonnal dühösre változott a tekintetem, megfeszültek az izmaim, beállt a nyakamba a bólogatás, kidagadtak az erek a homlokomon, s belém kúszott valami olyan erő, ami mindeddig ismeretlen volt számomra, ami belülről szedett darabokra. Hirtelen megértettem azt a dühöt, amit Tony Iommy élhetett át, amikor levágta ujjait a fém(!)prés.

Érteni és érezni a metált persze kevés, egy koncert végignézése ugyanis egyéb területeken is igen komoly felkészülést igényel. Önismeretünk legmélyére kell ahhoz eljutnunk, hogy el tudjuk dönteni, hogy egy magát tompára, merevre, szerelmesre, félmeztelenre vetkőzőre vagy éppen agresszívre ivó rajongó mellé cövekeljünk-e le a Sportaréna dugig töltött küzdőterén. Én teljes tudatosság és józanság mellett egy rövid hajú, szilárdan álló, a pogozókat magáról lepattintó 50-es úr mellé álltam, de sajnos az előttem álló, hullámosra mosott hajkoronájára már nem figyeltem, amely néhány keményebb riffnél (és hát egy Black Sabbath koncerten más sincs) izzadtan omlott az arcomba.

De törődik is ezzel az instant metálos? Dehogy. Félresöpri arcából a hajszálakat, területének körbepisálását célzandó lök egy masszívat az előtte állón, majd tovább élvezi a Black Sabbath című, koncertindító dal gerinczsibbasztó erejét.

Mert hát ez az, amire a Black Sabbath (nem csak a dal, az egész együttes) még majdnem 50 év után, elképesztő mennyiségű tagcsere, bevitt kemikália és denevérfej, majd (a dobost leszámítva) újra az eredetiben összeállás után is képes: elemi erővel basz oda már azzal is, ahogy elkezdik a koncertet. Nem cécóznak bonyolult színpadképpel, nem csinálnak a zenén kívül különösen semmit, Ozzy is csak annyit szól hozzánk mikrofonjába és annak állványába kapaszkodva, hogy let’s go crazy, meg hogy I wanna see those fuckin’ hands, de ők ott hárman (a dobosról majd később) szinte végig mozdulatlanul állnak, úgy, hogy közben te, a néző, mást se tudsz a zenére csinálni, mint mozogni.

Mindegy, hogy ismered-e a dalokat, vagy csak a legnagyobb slágereket, mindegy, hogy a War Pigs szövegét a telefonodról olvasva, vagy csukott szemmel az ég felé imádkozva, az ökleidet rázva üvöltöd. Ha Black Sabbath koncerten vagy, a zene beránt a zord Birminghambe, a pokol mélyére.

Politicians hide themselves away,
They only started the war.
Why should they go out to fight,
They leave that role to the poor.

És ha már a szövegeknél tartunk, fontos kitérni kicsit Geezer Butler-re is. Valahogy róla kevesebb szó esik, mintha ő nem lenne elég érdekes: jobbkezes, nem káromkodik, nem politoxikomán, megvan az összes ujja és még vegán is (denevérek kizárva). De hát mégiscsak ő a Sabbath fő szövegezője, aki persze felel a sok sátánista maszlagért is, de a sorok között azért nagyon komoly politikai állásfoglalások is megbújnak ám, ami messze nem elhanyagolható szempont.

De ami a koncerten még fontosabb a basszerossal kapcsolatban, hogy az együttes igazi erejét bizony ő adta. A Sportaréna hangosítása egyszerűen tökéletes, minden hang a helyén volt, de ezen azért nem akarnék egy mezei állóhely esetében 20.000 forintos jegyár mellett meglepődni. Azon viszont igen, hogy kivételesen nem a dob, a gitár vagy az ének ragadott magával, hanem a hallástartományom legmélyére hangolt, gyilkos basszusfutamok. Ilyenre talán csak a The Who basszerosa, John Entwistle volt képes.

Aki viszont egyáltalán nem ragadott magával, az a Karib tenger kalózának öltözött dobos, Tommy Clufetos volt. Erősen játszott, ez kétségtelen, de az öregek megpihenését szolgáló dobszoló sajnos teljesen mentes volt mindennemű innovációtól és kreativitástól, s ezt még az elképesztő munkatempójával sem tudta kompenzálni. Cserébe az ő pár perce lett a koncert egyetlen unalmas pillanata. Nagy kár, hogy az eredeti dobos, Bill Ward végül egészségügyi okokból már nem tudta a The End turnét bevállalni. 

Ezt leszámítva viszont (na, jó, az egyetlen kivetítő, a rávetített robbanásokkal is elég kínos volt) tényleg hibátlan koncert volt, minden előzetes elvárásomat felül- és átírta. Az eredeti tagok jól néztek ki, Tony és Ozzy olykor még mosolyogtak is, elhittem nekik, hogy élvezik a koncertet. És hát főleg: igaz, hogy csak az eredeti felállás mellett rögzített albumokról játszottak, de nem volt itt semmi sem idézőjelben, nem volt itt semmi nosztalgiázó, múltba révedő haknihangulat, csak a metál nyers és brutális ereje 90 percbe sűrítve.

(A koncerten játszott dalok listája itt érhető el, a képeket innen, innen, innen, innen, innen, innen és innen töltöttem le.)