A rendezők semmit sem bíznak a véletlenre. Mire a látogató az installációig eljut, a bőséges falfelirat, a jegyhez kapott brossúra és a művésszel készült videófelvétel jóvoltából már jócskán be van avatva a szimbólumokba, meg sem pillantottuk a művet és kész az értelmezés. Aztán végre eljutunk a Szentendrei Képtár bejáratához, és az élmény valóban megért miden várakozást. A három terem egyetlen folyammá, egyetlen belső folyamattá, végtelenül intim, meghitt térré alakul, megtelik a pamut finom szövedékével és illatával.

A bejáratnál kifüggesztett tábla arra figyelmezteti a látogatót, hogy a műalkotást a sérülékenysége miatt ne érintsék meg. Pedig a falakról a térbe törekvő puha szövedék folyamatosan arra csábít, hogy a taktilis érzékünket használjuk. A fonalakon lógó kulcsok pedig azonnal felébresztik a saját kulcsainkhoz való kötődésünk gondolatát, az életünk során kézbe vett kulcsaink történetét. Sok látogató nem is tudja megállni, hogy legalább egy pillanatra oda ne illessze valamelyik fonalhoz a saját zsebéből előkotort kulcsait. Bele kell mennünk a játékba. Pont az alkotás érzékenysége az, ami olyan megkapó. A fizikai érzékenység, hogy egy pillanat alatt meg lehetne semmisíteni, akár egy zavaró pókhálót, de a művész vállalja ennek a lehetőségnek a kockázatát. No meg a mondanivaló érzékenysége, amit ha tovább ragoznánk, érzelgősségbe csapna át. És persze odabent tovább ragozzuk.

Szükség van a múzeumi érinthetetlenségre való figyelmeztetésre, mert ez a játék egészen más természetű, mint a klasszikus műalkotások környezetében megszokott. Ott körüljárjuk, közelítünk, távolítunk, pozícionáljuk magunkat, keressük a kapcsolatot a tárggyal. Itt befogad, magába szippant az installáció. Nem kell behatárolnunk a művészet varázskörét, mert minden számára adott teret betölt, és aki belép, a részesévé válik. Nem kell keresnünk a megfelelő pozíciót, hanem egyszerűen át kell mennünk rajta, mint az életünkön, ki kell jutnunk valamilyen módon, de amíg bent vagyunk, az installáció maga pozícionál minket.

Valóban nagyon intenzív hatása van annak a lehetőségnek, hogy egy műalkotáson belül mozgunk, amelyik ráadásul olyan közvetlen érzéki–érzelmi szálakat mozgat. Még azokat is magával ragadja, akiknek a kortárs művészetről semmilyen ismeretük sincs, mert az élmény nyelvén működik, amit manapság egy szabadidős programmal szemben minimális követelményként állítunk. Shiota térdre kényszerít minden elitista ellenállást a művészet popularizálódásával kapcsolatban, mert olyannyira intenzív és személyes. Nagyon keskeny az a határ, ami a hatásvadászatot elválasztja a nagy hatást gyakorló műtől, ami a triviálist elválasztja az érthetőtől, és Shiota jól egyensúlyoz ezen a keskeny határon.

Chiharu Shiota Emlékeső című kiállítása a szentendrei Kmetty Múzeumban látható 2016. augusztus 1-ig.

Fotók: Vékony Zsolt