PRAE.HU: Egy irodalmi rendezvényen figyeltem fel a könyvére. Már a borítóról egyértelmű lett, hogy nem szokványos gyerekirodalmi kötetről van szó. A többi résztvevő is túl sötétnek  és nyomasztónak találta. Gyerekeknek szól a könyv?

Dehogy, szó sincs róla! Nem vagyok az a típus, aki leül, és meghatározott célközönségnek kezd el írni. Bár a könyv a cjb ifjúsági programjában jelent meg, de tulajdonképpen bárhol megjelenhetett volna. És a borító sem komor, fekete-fehér fotó. De talán a kategóriákban és fekete-fehérben gondolkodó emberek így látják, és akkor joggal kérdezhetik: hol vannak a színek?

PRAE.HU: A koncepció első olvasásra egyszerűnek tűnik. Naponta egy elkattintott fotó és hozzá egy vers. Tényleg egyszerű?

Egyszerű a tojást beleütni a serpenyőbe. De ez nem tojás, ez egy óriási omlett, amit különböző rétegekben kellett kisütnöm, és speciálisan fűszereznem. Ahogy az előszóban is írtuk, a lelkesedés mellett a könyvkészítés nagyobb része inkább horror volt. Egy hónapig, kettőig szívesen készít neked a fényképész fotót. De egy teljes éven át?! Addigra a fotós is elfárad, kételkedni kezd, milyen újdonságot, egyedit tud még megörökíteni? Végtére is ki akar unalmas fotókat nézegetni? És ki akar unalmas fotókról írni?

Éjfélig volt időm az első szövegváltozatra, ez nem volt minden esetben szórakoztató, hiszen én is eredeti és egyedi szöveget akartam alkotni. Ebből a szemszögből a koncepció pont olyan egyszerű volt, mint kéz nélkül omlettet sütni két gránitlap között.

PRAE.HU: A fényképész adott támpontot a fotókhoz, vagy csak elküldte őket?

A jó fényképész semmit sem mondott, sőt, ahogy teltek a hónapok, egyre szabadabban mérte az időt. Néha délután hatkor, néha éjfél előtt fél órával küldte a képeket. Semmilyen elvárása nem volt, csak elküldte a képet és izgatottan várta a válaszreakciót.

PRAE.HU: Hogyan keletkeztek a szövegek? Volt prekoncepciója vagy csak ránézésre, a kép kiváltotta inspirációra íródtak?

Vegytiszta inspiráció, tiszta reakció a látottakra. Tiszta kétely, ha nem jutott eszembe semmi, és tiszta öröm, ha mégis.

PRAE.HU: Olyan író, aki egyaránt ír felnőtteknek és gyerekeknek. Befolyásolja a célközönség a szöveghez való viszonyát?

Nincs különbség. Az elbeszéléseim központjai a karakterek. Nélkülük nincs történet. Itt válik fontossá a célközönség. A karakterekből bomlik ki a történet, a főalaktól ered a hang. Azoknak az íróknak, akik hivatásként tekintenek az írásra, az az első, hogy mit akarnak mondani, és nem az, hogy mit akarnak mások hallani. Abban a pillanatban, hogy kiszolgál valamit, eszközzé válik. Soha nem szerettem, ha (ki)használnak. Abból hiányzik a hitelesség, a lélek.

PRAE.HU: Számomra varázslatos, hogy a mai, online lüktető társadalmunkban (pl. Instagram, Twitter) ilyen fotó-verskommentár típusú kötet megjelenhet …

Én pedig boldog vagyok, hogy ezzel az online társadalommal nem kell foglalkoznom.

PRAE.HU: A felvételekkel nem csupán pillanatokat, de történeteket is megörökítettek és elmeséltek. Egymástól akár különböző történeteket láthatunk, olvashatunk. Úgy vélem, az egész könyv egy többszörös kezdet vagy éppen vég…

Igen, nincs kezdete, és vége sem. Olyan, mint egy halhatatlan életciklusa, aki tudja, az egyik nap követi a másikat, aztán jön a következő, és a következő...

PRAE.HU: Érkezett már visszajelzést a fiataloktól?

Különböző korosztályoknak tartottunk felolvasást. A diákok elkezdtek fényképezni és verseket írni hozzá. Ez remek visszacsatolás. Belépnek a látás és gondolkodás egy új világába, nem riadnak vissza a teljes önátadástól, elmélyüléstől. Eddig még senki nem állt meg fejcsóválva, hogy ez túl bonyolult és komor. Provokáljuk az olvasót, akarunk tőle valamit. Ne üljön ott ásítozva, mert ismét egy sárkány repked a lapokon vagy megint néhány varázsló jár iskolába. Az olvasót begőzölt agyatlanként kezelni vétek. Ha az olvasót nem provokálják, akkor az nem irodalom, hanem tisztán szórakoztatás, ami a vajas popcornra emlékeztet. Eltelít, hízlal. Mi akarunk valamit az olvasótól, különösen azt, hogy lássa, amit mi látunk, és megértse, hogy minden látószöghöz tartozik egy újabb, persze emellett szórakoztatni is akarjuk. Az irodalom provokáció, a végtelennel való kacérkodás:

Hé, olvasó, dolgunk van egymással, készülj!

PRAE.HU: Németországban hagyománya van az iskolai felolvasásoknak és felolvasó körutaknak.

Már alig tartok felolvasást. Majd tíz évig több mint 300 felolvasást tartottam évente, ami túlzás. Ma már csak nagyon speciális felolvasásokra fogadok el meghívást, ha nekem magamnak is kedvem van odautazni. Szűk egy órán keresztül olvasok, aztán beszélgetünk, és mindenki megy a dolgára.

PRAE.HU:  Hisz abban, hogy a gyerekek egy efféle felolvasástól másképpen állnak majd az irodalomhoz?

De még hogy! Élénk tekintetek, izgatott pillantások, a legtávolabbiak is közelednek. De ez nem csak a felolvasott szövegről szól. Az őszinteségről. Ott vagyok, őszinte vagyok, elmesélem, hogy dolgozom, mit csinálok, és miért úgy csinálom. Reményt adok nekik egy jövőképhez, amiben elengedhetik a társadalom által sulykolt „Ha nem végzed el az iskolákat, az utcán végzed, kapd össze magad!” félelmeiket. A félelemkeltés a legnagyobb bűn. Elég egy kis fényt felcsillantani, hogy képesek bármire, csak akarniuk kell. És én mondom neked, akarják!

PRAE.HU: Az egykori Jugoszlávia területéről származik, de Németországban nőtt fel. Van jelentősége? Kell, hogy jelentősége legyen?

Nincs semmi jelentősége. Ott vannak a gyökereim, de magammal hoztam őket, mindig bennem vannak.

PRAE.HU: Milyen az élet a Berlin közeli egykori malomban?

Valóra vált álom. Csodálatos.

PRAE.HU:  Min dolgozik most?

Épp egy nőregényt írok, amiben senki sem hal meg, majdnem mindenki deprimált, aztán ismét boldog, idegbajos gyerekek rohangálnak, ázsiai ételt főznek és karácsonykort megint nem havazik.

PRAE.HU: Kíváncsivá tett!

Zoran Drvenkar – Corinna Bernburg
Könnte ich meine Sehnsucht nach dir sammeln?
cjb, 2015

Az interjú német nyelven készült, fordította: Németh Eszter.