A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, azaz TESZT, egyike az évente megrendezett színházfesztiválok közül, ami a meghívott előadások regionális szakmai elismerése mellett az egyik legkiválóbb szervezőcsapattal és vendégszeretettel fogadja résztvevőit. Itt találkozik az eurorégió apraja-nagyja, akik így vagy úgy dolgoznak már együtt, de legalább ismerik egymást, vagy keresik egymást társaságát. Talán éppen azért, mert van közös téma, vagy van bátorság és hajlandóság az erről való őszinte beszélgetésre.

Évek óta minden TESZT nyitóelőadása a Csiky Gergely Állami Magyar Színház egy koprodukciójával – idén a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházzal  – kezdődik. Az Urbán András rendezte Magyar című előadás a rendezőtől megszokott intenzitású és formanyelvű közös gondolkodáskísérlet a magyarlétről. A két magyar nyelvű társulat színészeinek részvétele egyet csavar ezen a témán annyiban, hogy talán fontosabb és konkrétabb akármilyen kisebbségi létben erről gondolkodni, mint mondjuk Magyarországon. És most nem arra gondolok, hogy bárkit bármi baj érné már azért, ha magyarul szólal meg az utcán. Csak egyszerűen arra, hogy más a politikai és a mindennapi létezés egy olyan országban, ahol a többség nemcsak, hogy nem az én anyanyelvemen beszél, vagy a bürokrácia és bármilyen más ehhez tartozó diskurzus nyelve sem az én anyanyelvemen folyik. Hanem az, hogy az én nemzetiségemtől különböző nemzetállam politikai stratégiáinak van alávetve minden kulturális és történelmi emlékezetem. Nem kibírhatatlan állapot ez, de legalább különös. Amint azt az előadás egyértelmű címe is előrejelzi, nem akármilyen nemzeti identitásról szól. A produkció különlegessége ezzel együtt az, hogy amikor egyáltalán bármilyen értelmes szöveg hangzik el a színpadon – a szinte elviselhetetlen ordibálás, sírás-rívás és jajgatás mellett – az nem magyarul szólal meg, hanem azokon a nyelveken, amiknek nemzetei valahogyan találkoznak magyarokkal.

Az Urbán előadásaink színpadképei és a vizuális világa, úgy látszik, kezd bizonyos szimbólumok és eszközök köré csoportosulni. Több a rendezőtől látott produkció után nyugodtan kijelenthetjük, hogy a mikrofonok, a dobfelszerelés és a songok vissza-visszatérő elemek, de az arcokat majdnem teljesen eltakaró betőrő-maszkok, a meztelenség, és a témátől függően a kulturálisan terhelt jelképek is gyakran megjelennek. Gondolok ennek az előadásnak az esetében a magyar nóniusz lófajtára, a magyar szürkemarhára, a magyar csodaszarvasra, a magyar parlagi sasra, a magyar paraszti népviseletre, a magyar néptáncra, a magyar pálinkára, a magyar földre, a magyar vérre, a magyar virtusra és a magyar letargiára. Ami talán kilógott ebből a felsorolásból, a nagyon agresszív önirónia volt, amivel mindezeket ábrázolta. A rendező populista stílusa, azt gondolom, nagyjából ugyanazokkal a retorikai – ha nem is eszközökkel, de – hangerővel operál, mint azok, akik ugyanezeket a szimbólumokat vérkomolyan használják valamire. És ott még, ha nem is mindig értünk egyet, de legalább könnyedén értjük a használat célját. Ezzel szemben Urbán előadásaival kapcsolatban bennem ragad a kérdés, hogy a megbotránkoztatás hatásvadászatán túl miről szólnak ezek.

A macedón Ifjúsági Kulturális Központ előadását igazán különleges volt éppen Temesváron látni. Az angol Caryl Churchill Őrült erdő című drámája a román ’89-es forradalomról szól. Az pedig, hogy ezt egy szkopjei társulat előadásában látjuk éppen itt, ahol ez kezdetét vette, és ahol legtöbb halálos áldozatát követelte, most, amikor még negyed évszázad sem telt el, és éppen mi látjuk, akik vagy akiknek szülei és barátai ennek traumatikus élményét még egyáltalán nem biztos, hogy feldolgoztuk – mindez felkavaró.Ebben a felállásban a román történelmi esemény, a Ceaușescu személye, önkényuralma, kommunizmusa, országának évtizedeken keresztüli tűrése és gyávasága a macedón előadásnak ürügyként szolgált arra, hogy rámutasson az erős analógikus politikai helyzetre. Ez az előadás egy forradalom újrajátszásával gondolt kritikát gyakorolni a Gruevszki által előídézett kétségbeejtő és félelmetes helyzetre abban az országban. Azt hiszem, legtöbbször könnyebb reflektálni valamin keresztül a saját tragédiánkról. A szkopjei közönségnek biztosan másképpen hatásos. Az állatmesék is ilyenek. Meg A walesi bárdok, vagy az 1984. A román film az utóbbi húsz évben több ízben, több magántörténeten keresztül a legérzékenyebben és a lehető legtöbb felelősséggel tematizálja a kommunista Románia mindennapjait és forradalmát. Nina Nikolikj fogja a román forradalmunkat és a Caryl Churchill-féle szövegen keresztül korahű jelmezekkel, élő-, tévé- és saját videofelvételekkel a háttérben, lírai kisrealistában színpadra komponálja a román múlt legközelebbi traumáját. „A legcsodálatosabb az esküvőkön az, hogy mindenki egyszerre sír és nevet, mint a forradalmakon.”

A legfelkavaróbb az ilyen előadásokon pedig az, hogy már nem tudom, miért sírok: mert így emlékeztetnek arra, amiből az országom még mindig nem tért magához, vagy mert az az eseményt, amiből az országom még mindig nem tért magához, ürügyként használják. Túl valóságos, és még nem történt olyan régen – és nem tudom, hogy ezeknek lehet-e elegendő régisége –, hogy ki lehessen az ezzel kapcsolatos érzelmeimet zsákmányolni az együttérzés nevében.

A Forte Társulat Horváth Csaba rendezte előadásain keresztül beszélhetnénk a kettővel fentebb felvetett kérdésről, miszerint hol kezdődik a stílus, és hol fejeződik be az alkotói lustaság. De inkább még az Őrült erdőhöz kapcsolódva a Te országod-előadás arról a Tar Sándor-novellákat feldolgozott magyar szocializmusról szól, amiben vagy ami után az egyes emberek hogyan találják meg újra és újra a szerepüket és saját magukat. Ezekben a rendszerekben, a rendszerek sajátja, hogy a politikai hatalom programszerűen megteremti és odaadja a közösségeknek az életértelmeket, azokat ezek az emberek kénytelenek átvenni, és aztán ha ezek a politikai hatalmak megbuknak, és velük együtt megbukni látszanak az értelmek, akkor az emberek a semmivel maradnak. Mi lesz, ha feloszlik a részleg; ha megbukik a brigád; mi lesz most az alapszervezettel?  Horváth Csaba rendezéseinek mozgásszínházi nyelve, az önmagukban is érvényes kórusdalok, illetve ezeknek a drámai szituációval való keverése ebben az előadásban is nagyszerűen megkomponált.

A színpadkép egy gyárbelső, tókék linóleummal és műanyag csőelemekkel, amiket a koreográfiába a lehető legtöbb módon használnak a színészek. Rámásznak, járnak és füstöt fújnak kirajta, hangot torzítanak, összeraknak és szétszednek – néha kényszeresnek hathat a túlhasználása ezeknek az elemeknek, de aztán mindig arra gondolok, hogy ha lehet ezt vagy azt is csinálni velük, kár lenne nem kihasználni. Míg az előadás első része ezt a problémát a közösség szempontjából tematizálja – amibe már ketten belehalnak –, addig a második rész egy férfi történetére közelít rá. Mindkét részben fontos a humor. A dalok képezik a lírai hangnemet. A második részben jelenik meg az a mikro-történelmi narratíva, amelyben az apának a szocializmus bukásától sántítva valahogyan fel kell nevelni a következő generációt, valamilyen jótanácsot, életigenlést kell átadni. Arról, hogy mi marad meg egy ilyen céljátvesztett embernek igazságként, már csak a nagyapám tudna hitelesen beszélni. Bennem csak a kérdések maradnak, hogy mikor jön el az én országom, hogy mikor lesz meg az én akaratom.

Az alapvetően dramaturg, Alexander Manuiloff Az állam című "ötletében" három alkalommal, három különböző nyelven vehetett részt a közönség. A fesztiválon elterjedt az a meg nem egyezett egyezség, miszerint aki részt vett már, nem árulja el, mi történik. Talán azért, hogy minél kevesebb befolyással beszélhessük el a különböző alternatíváit a dolognak, vagy mert nem nagyon lehet róla beszélni. Szóval többszörös veszélynek vagyok most én is kitéve. Azért ötlet, mert ugyan teljesen legitimen mondhatjuk színházi előadásnak, annak mégis minden hagyományos konvenciója hiányzik belőle. Alapvetően nincsenek a hagyományos értelemben vett színészek, szöveg, dramaturgia, rendezés, színpad, színházi idő, sem passzív nézői pozíció. De van egy asztal, nagy sugárban köréje rakott székek, az asztalon egy doboz, rajta és benne borítékba rakott szövegek, az asztal fölött lelógó bekapcsolt mikrofon és egy fény, ami éppen csak az asztalt világítja meg. Az, hogy ezzel az egésszel mit kezdünk, kizárólag, és tényleg kizárólag rajtunk múlik. Mint minden a politikai és a mindennapi életünkben.

A kranji Prešernovo Színház és a ptuji Városi Színház közös produkciója, a Jernej Lorenci rendezte a szlovén költő, Svetlana Makarovič darabjának színpadi adaptációja. A halott hazatér az úrnőjéhez című szöveg alapja egy népdal és egy népszerű szlovén ballada. Az előadás elsősorban zenés – kilenc harmónika, egy cselló és egy gitár van a színpadon, amelyek néha szerre, néha  egyszerre szólalnak meg. Egy különös faluban élő család története derül ki, ami a család életébe fontos szerepet játszanak a különös falu további lakói. A darabban egy skizofrén lány, aki egy illuzórikus vagy valódi szerelem emlékeiben, illetve egy a molnár fiával való valóságosabbnak tűnő, de ijesztőbb kapcsolatban él. A lány egyik énje a valószínűleg meggyilkolt kertészlegénybe szerelmes. A gyilkosság nem feltétlenül derül ki, meg az sem, hogy élt-e egyáltalán, mert „a környéken nem volt ilyen fiú, ha lett volna, tudtunk volna róla”, tehát „nem halhatott meg, mert soha nem született meg”. De a színpadon jelen van a sármos kertész, lemennek a szerelmes jelenetek, látjuk az elköszönést, és látjuk, ahogy aztán a visszatérő férfi, miközben arról beszél, hogy nyüvek vannak a valamikor kék szemeinek gödrében, arra biztatja a lányt, hogy tartson vele. A másik vonalon ugyanez a lány, vagyis a másik énje, a molnár fiával üzletel, hogy hozzámegy feleségül, ha az ő nevére íratja a malmot, hogy aztán felégethesse azt – lehetőleg nappal, mert minek éjszaka, amikor senki nem látja. A molnár anyjának a hullája is jelen van a színpadon, és tőle kéri tanácsait a fiú, aki – humor forrása – az anya-fiú kapcsolatot meghaladó nő-férfi viszonyt ápol az anyja emlékével. A két én közben állandó konfliktusban van egymással, az egyik a másik létét tagadja; a másik az egyik életének értelmét adó szerelem létét tagadja, és így tovább. A előadás sorát meg-megszakító, de annak hiteles és érzékeny részét képező dalok mintha egy-egy monológ helyett állnának ott. A harmónikák kórusban szólnak. Az előadás titokzatos és inkább groteszk világán a folyamatos reflektált jelenlét terül el, és hagyja az egészet egy oldott állapotban, amiben könnyűszerrel kapcsolódik a néző – mintegy akusztikus koncerten, ahol közben megismerünk egy szürreális, de nagyon is valóságos történetet. Azt hiszem, hogy az irodalomban éppen a balladák hordozzák magukban azt világot, aminek tapasztalata hasonlít a leginkább egy ilyen lírai színházélményre. A líraiságot pedig éppen a végletekig tolják, és azon gondolkodom, hogy ha vajon nem szlovénül, hanem magyarul hangoznának el a szövegek, nem érzékelném-e giccsesnek.

Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó

2016-május 22-29.