Ritkán tapasztalni sajtóvetítéseken olyan mérhető érzelmi reakciókat, mint amilyenek Cannes-ban az I, Daniel Blake-et követték. Gondoltam, még a vége-főcím alatt eltüntetem megrendülésem látható nyomait, de amikor feljöttek a fények, láttam, hogy erre nem lesz szükség, mert a körülöttem ülő sokat látott, sokat tapasztalt kollégák is mind a zsebkendőiket hajtogatják és döbbent csend uralkodott a teremben. Én ezt legalábbis igazolásnak veszem arra, hogy a brit realista-dokumentarista filmezés élő legendája ötvenedik filmjével, nyolcvan éves korában is meg tudja rendíteni a nézőt. 

Ken Loach

A társadalmi érzékenységéről és a politikai viták generálásáról jól ismert veterán filmest utolsónak kikiáltott filmjében az foglalkoztatta, milyen lyukak vannak a szociális hálóban, amelyek a rokkantnyugdíjasok és az álláskeresők életét keserítik. Hőse ezúttal a megözvegyült Dan (Dave Johns), newcastle-i munkás, aki 30 évig dolgozott építkezéseken, mielőtt egy szívroham miatt leszázalékolják. Kezdetben úgy érzi, a legnagyobb csapás számára az, hogy nem dolgozhat többé, de kiderül, hogy ennél sokkal nagyobb bajba került. Sem táppénzt, sem munkanélküli segélyt, sem nyugdíjat nem utalnak neki anélkül, hogy végigjárná a bürokrácia útvesztőit és számos méltatlan helyzetben megalázná magát. A két lábbal a földön járó, forrófejű munkásnak nincs más választása, mint felvenni a kesztyűt. A cselekmény rímel a tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon díjazott filmre, a szintén remekül felépített Mennyit ér egy ember?-re (Stéphane Brizé, 2015), visszafogott realista hangvételük is hasonló.

Dan és Katie megismerkedése

Ken Loach filmjének címszereplője egy alkalommal a többórás várakozás közben megismeri Katie-t (Hayley Squires), a két kisgyerekével Londonból frissen megérkező anyát, aki hozzá hasonlóan fellázad a rendszer rugalmatlansága és embertelensége ellen. A közös elégedetlenség összehozza őket, és rájönnek, hogy segíteni is tudják egymást. Mivel Dan igazi ezermester, rendszeres látogató lesz a kis családnak kiutalt omladozó házban, és javítgatja a hibás áramköröket, visszarakja a leesett csempéket, cserébe enyhül valamennyit a magánya. Az I, Daniel Blake az összefogást jelöli meg az egyetlen járható útként.

A két főhős mellett olyan epizódszereplőket is felsorakoztat, akik a rendszer kiszolgálóiként érzéketlen robottá váltak, hivatalnokokat és biztonsági őröket, bizonyára saját munkahelyüket is féltve, a szabályokat kivont karddal védelmezik és nem hajlandóak a legkisebb engedményre sem. A korosodó munkásnak nincs más választása, minthogy álláskeresőként regisztrálja magát, és bizonyítja, hogy hiába keres, nem talál munkát. Ja, hogy ehhez előbb nyomtatott önéletrajzot kell benyújtania? Ehhez pedig meg kell tanulnia használni a számítógépet? A sor bármeddig folytatható. És Loach folytatja is.

Állandó alkotótársával, Paul Lavertyvel írt forgatókönyvük arra az egyszerű alapötletre épül, hogy lépésről lépésre bemutatja ezt a hosszadalmas és logikátlan küzdelmet, egyre fokozva közben az érzelmi töltést. Egy szélmalomharcot mutat be, amit meg kell vívniuk azoknak, akik önhibájukon kívül elveszítették a munkájukat. Dannek a nehéz fizikai munkával töltött évek és a közterhek befizetése ellenére sem jár alanyi jogon a támogatás. A konok öregember megteszi, ami tőle telik, még többet is, de tehetetlen dühében kisszerű kitöréseket produkál, amelyek ugyanakkor nagyon is megérthetők. Katie azért küzd, hogy állást találjon és etetni tudja a gyerekeit. Meg kell küzdenie a másokkal szembeni szégyenérzettel és a legsúlyosabb önmegalázásokkal is. Az I, Daniel Blake ereje a jelenetek dramaturgiai felépítésében rejlik és remekül kiválasztott amatőr szereplőinek hitelességén.

A filmben olyan sűrűségben következnek egymásra a fordulatok, hogy szusszanni sincs időnk kettő között. Ez a filmet kissé töménnyé teszi, jót tett volna néhány passzázsjelenet. Mégis, Ken Loach kafkai sötét humorral, néha pedig könnyed, szeretetteli hangvétellel képes elviselhetővé tenni a tragédiákat, és elkerüli, hogy a filmet túlterhelje a dráma, anélkül, hogy hamis feloldást kínálna. A film töménysége miatt inkább egy absztrakt példázatra emlékeztet, amit alátámaszt a szereplők kevés vonallal felrajzolt karaktere is: személyiségüknél fontosabb a helyzet, amiben vannak. Dan és Katie is néhány szóval jellemezhető, egyszerű figurák, a férfi inkább konok, a nő inkább kétségbeesett, és mind a ketten nagyon elszántak. Ez a leírás valószínűleg megannyi sorstársukra igaz lenne.

A kálvária legfelkavaróbb és egyben legtanulságosabb felvonása az a jelenet, amikor Dan, Katie és a gyerekek közösen elmennek egy rászorulóknak fenntartott szociális étkezőbe. Ez a „food bank” egy ételosztásra szakosodott közért, ami Kelet-Európából nézve csak álom, ahogy az itt dolgozó megbecsült, és valószínűleg jól megfizetett szociális munkások végtelen türelme is. Mégis, a film olyan univerzális problémákat tár elénk, amelyekkel azonosulni tudunk, sajnos túlságosan könnyen. A mélyszegénység nem éppen az a jelenség, amit rendszerint „az ígéret földjének” számító szigetországgal összefüggésbe hoznánk, ezeket a láthatatlan problémákat csak a társadalmi kérdésekre fogékony brit filmesek exponálják, közülük pedig Loach talán a legnagyobb ma élő mester.