A film sajtótájékoztatóján a moderátor „Cannes-i gyermeknek” nevezte Andrea Arnoldot, arra célozva, hogy a brit rendező karrierje a fesztiválnak köszönhetően indult el. Itt mutatkozott be a világnak a Rendezők Kéthete szekcióban 2003-ban Wasp ('Darázs') című rövidfilmjével, ami azután Oscar-díjat is nyert, aztán a két első egész estés filmjéért, a Red Roadért és az Akváriumért (2009) a Zsűri díját vitte haza. Arnold azóta zsűritag is volt Cannes-ban 2012-ben, szóval jól ismeri a  fesztivál különböző rétegeit. Most újra versenybe jutott a fesztiválon egy életigenlő road movie-val.

Amatőr szereplőket keresett, egyszerűen az utcán, a szupermarketben és a strandon szólított le érdekes megjelenésű, eleven fiatalokat. Egyetlen ismert színészt választott, Shia LaBeoufot, ő alakítja Jake-et, a cselekmény elindítóját. Pont olyan „homme fatal” szerepet szab rá, mint amilyen Suné Sebastian Schipper tavalyi Berlinale-díjas Victoriájában: megkísérti a főszereplő lányt, tartson vele és fordítsa ki sarkaiból a világot. A rendezőnek sikerült találnia egy csapat olyan eleven, izgő-mozgó gimnazistát, akikben elég nagy a lendület ahhoz, hogy a Cannes-i premier előtt is csapjanak egy hiphop-performanszot a vörös szőnyegen bevonulás közben. Ezzel egyébként ügyesen meg is töltötték a fesztivál aznapi híradásait.

Arnold specialitása az útkereső női karakterek megszerettetése a nézőkkel, az érzékszerveiket mozgósító képeken és lassan kibomló történeteken keresztül. Ezúttal egy oklahomai lány, Star (Sasha Lane) történetét követjük, aki egy nap megismerkedik egy vagány rendbontóval, aki egyből leveszi a lábáról. Jake (Shia LaBeouf) egy emlékezetes jelenetben a szupermarket közepén hívja fel magára a biztonságiak és ezzel együtt főhősünk figyelmét is. A lány rövidesen horogra akad és észre sem veszi, hogy a fiú már be is szervezte őt a brigádjába, mostantól kezdve munkatársak, együtt róják az utakat, magazinok előfizetésével házalnak jutalékért cserébe.

Ez a – főleg a tabletek korában – különös biznisz egy csapat gimnazista számára biztosít megélhetést, főnöküket, a náluk nem sokkal idősebb, rátarti Crystalt (Riley Keough) pedig kifejezett jómódban tartja. A napi nyomás ellenére, ami az eladási mutatókat nem hozók megbüntetésével jár, ezek a kamaszok nem lázonganak, hanem a világ királyainak érzik magukat. Úgy élnek napról-napra, egyik panzióról a másikra, mintha el sem tudnának képzelni ennél jobb sorsot, esténként jól beszívnak, petárdákat lődöznek, buliznak, belógnak üresen álló épületekbe és próbálják kitalálni, mire költsék majd a keresetüket. Arnold a New York Times-ban olvasott egy cikket olyan fiatalokról, akik így keresik a kenyerüket, és annyira megragadta a történet, hogy erre építette fel a forgatókönyvét.

Andrea Arnold Cannes-ban

Az X generáció jövőképének a hiányát már láttuk néhány filmben, sőt néhány frissebb darabban az Y-ét is, de nem ennyi pulzáló energiával és frissességgel kísérve. Az American Honey lendületessége, oldott hangulata annak köszönhető, hogy Arnold olyan szituációkat teremt amatőr színészgárdája számára, amelyek keretet adnak a felszabadult improvizációhoz. Ezekben a gimis osztálykirándulásokra emlékeztető helyzetekben megállás nélkül heccelik egymást, zsizsegnek, a rádiót túlharsogva üvöltik a Rihanna-számokat, a country- és rapslágereket, néha el is találják a szövegeket. A filmcím is egy 2010-es popdalból vett idézet, aminek a refrénje: „nothin' sweeter than summertime and American honey”, ezúttal countryval szól jól az örök „Carpe diem”. A nézőpróbáló 162 perces játékidőt igazából nem indokolja semmi, de a film élettelisége, sodrása miatt tudunk együtt menni a srácokkal egyik helyzetből a másikba, anélkül, hogy véglegesen elveszítenénk az érdeklődésünket.

Arnold filmje a ciklikus szerkesztésmódnak köszönhetően egymásból kisarjadó epizódokat tár elénk. Minden munkanap lelkesítéssel és eligazítással kezdődik, amelyben Crystal felkészíti őket, milyen környéken járnak és milyen trükk a legcélravezetőbb az itteni emberek megfűzésére. Hőseink számára az, hogy tegnap kertvárosban árultak, ahol mindenkinek saját szobor állt a kertjében, ma pedig munkásnegyedbe készülnek, nem jelent többet annál, mint hogy a helyiekhez való alkalmazkodás érdekében topisan kell felöltözniük. Számukra ez nem több egy jelmezes mókázásnál, nekünk, nézőknek viszont kiszúrja a szemünket a különbség barbecue-partik és tévé előtt fetrengéssel töltött napok, gyerekeiket kényeztető szülők és egész nap belőve fetrengő anyák között, akik a hűtőt egy szelet pizzával és egy üveg kólával töltik fel. A magazin eladásának ürügyén a kamera a srácokat különféle háztartásokba követi, és ezzel egy kissé felszínes társadalmi keresztmetszetet is ad.

Arnold állandó operatőrtársa, Robbie Ryan kézikamerája könnyeden lebeg a térben, a tűzugrásos jelenetben körültáncolja a szereplőket, és sokszor oldja a jeleneteket szuperközelikkel. Mintha csak nagyítóval a kezünkben járnánk, olyan szemügyre venni a természeti elemeket. A kamera előtt egy kisebb állatkert megfordul, ízeltlábúak, hüllők és kisemlősök alakjában, és ahogy az előző filmek alapján várható, a főhős mindegyikkel összebarátkozik. Ryan, aki nem mellesleg két filmmel került az idei versenyprogramba (a másik Ken Loach új filmje, az I, Daniel Blake), káprázatosan használja a természetes fényeket, aminek a forrása nem egyszer tábortűz, vagy nyílt láng. Ugyanakkor olyan mennyiségű líraiság kerül a filmbe, hogy az már eléri a giccshatárt.

Ryan tetszetős kompozíciókat szerkeszt a majdnem négyzet formájú keretben. Arnold ugyanis olyan szűk képkivágatot választott, amivel a filmje azonnal kiugrik a mezőnyből. Ritka és ezért is olyan üdítő olyan filmekkel találkozni, amelyek el mernek térni az aktuális sztenderdtől. Bár a digitális film korában technikailag könnyen megvalósítható lenne, a keretezéssel ritkán kísérleteznek az alkotók, jóval ritkábban, mint mondjuk a színekkel. Pedig vannak olyan esetek, amikor sokat adhat egy jól megválasztott keret. A Cannes-i versenyben egyébként két évvel ezelőtt Xavier Dolan ezzel nyűgözte le a zsűrit, az 1:1-es képarányú, káprázatos Mommyért meg is kapta a Zsűri díját.