Az előadás Jean Anouilh Eurüdiké című darabját veszi alapul. Ezzel együtt a témával kapcsolatban könnyen eszünkbe juthat a tánc mint előadói lehetőség, hiszen már Christoph Willibald Gluck operájának az Orfeusz-feldolgozásában is fontos szerepe van a táncnak. Ott az alvilágban játszódó jelenetek felerősödnek a tánckar nem eviláginak ható, hátborzongató testmozgásával. Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán előadásában viszont „csak” táncolnak, és ketten szerepelnek, egymásra vannak utalva, hogy elérjék a drámai csúcsokat – mint általában a szerelmespárok.

Megismerkedéstől látjuk őket, minden nagyon lassan történik, ők maguk is lassú lépésekkel közelítenek egymásfelé, szemük sem rebben, faarccal elnéznek a másik mellett. Összeérnek, és ez felgyorsítja az eseményeket. Végigmegyünk az udvarlási fázisokon, gyorsulunk, mélyebbre jutunk. A mozgás egyre tüzesebb, de a tekintetek még mindig üresek. Nagy az összhang, érzéki a tánc. Boldogság. Ám nem tart soká, Eurüdikét (Gluck operájának kezdetén már halott, majd az alvilágba kerül, most a táncban azonban a halált nem látom bekövetkezni) a Pokolba száműzik, ami itt a mi modern, abnormálisan felgyorsult világunkat jelenti. Orfeusz – az operában egy angyallal kötött egyezségnek köszönhetően, itt nem egyértelmű, hogyan – követi.

A lány otthonosan érzi magát, kezdetben csupán a fiúnak elviselhetetlen a hely, de ő annyira szerelmes, hogy minden erejével alkalmazkodni próbál a körülményekhez. Elhidegült, a hozzá hasonló ritmusban élők társaságát ledér mozdulatokkal kereső Eurüdikét minden áron vissza akarja szerezni. Orfeusz elkeseredését és magányosságát remekül érzékelteti, hogy – először az előadás alatt – arcán mimika látható, erős fájdalmat kifejező. Nagyon tetszik ennél a jelenetnél a zenei ötlet: MRI vizsgálatokon hallható, idegesítő kattogások, géphangok adják az ütemet a férfi katatón rángatózásához. Az elektronikus zene ismét hallgathatóbb, békésebb dallamra vált, ahogy a pár végre újból egymásra talál.

A vége szomorú: mintha már nem lenne meg a tűz, már nincsen összhang, csak elvan egymás mellett a két ember, gyorsaságuk és ízlésük kétféle. Kifelé úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, a műmosoly az arcukon és az idegesen rángatózó táncolásuk azonban sokatmondó. Tényleg pokollá változott az életük. Nyugtalanító belegondolni, hogy a nagy érzések ennyire elenyésznek.

Dömölky Dániel minimál látványvilága és díszlete még jobban maivá teszi a klasszikust. A tánctér csupán egy négyzetalapú fehér szőnyeg, középen – a fókuszt megadva – a mennyezetről egy kisebb fehér félbevágott kocka lóg be, mely az alvilági jeleneteknél bujavörösen világít. Mi, nézők körbeüljük a négyzetet, mondhatni, testközelből vagyunk tanúi a jeleneteknek. A jelmez jellegtelen, bőszabású, inkább funkcionális, mint látványos. Birkózók, cselgáncsosok szerelését juttatja az eszünkbe, ami nem is távoli asszociáció, a pár szinte folyamatosan egymással harcol – a párkapcsolati küzdelmek test a test ellen, nem átvitt értelemben, konkrétan jelennek meg a szőnyegen. Ez még drámaibbá teszi az egészet, és a bevitt ippon kicsit sem vicces. Egy tanulságos, szép mitologikus történetet felelevenítő, kiválóan kidolgozott és előadott, jó ritmusú produkció munkabemutatóját láthattuk az Eötvös 10 Kulturális Színtéren, mely az őszi szezon egyik mozgásszínházi alapdarabja lehet.

Orfeusz és Eurüdiké

Táncelőadás Grecsó Zoltán és Simkó Beatrix koreográfiájában

Táncosok: Simkó Beatrix, Grecsó Zoltán

Látvány- és díszlettervező: Dömölky Dániel

Sound designer/ médiaművész: Gryllus Ábris

Dramaturg: Sebők Bori

Munkabemutató: 2016. május 4.

Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér

Fotó: Dömölky Dániel