Noha az eredeti akciók csak a fotó, az írás, a hangfelvétel és a film által válnak hozzáférhetővé, a pillanatnyiságot és a spontaneitást az erőteljesség ellensúlyozza. Az acb Galéria kutatócsoportja ezt a klasszicizálódásnak jócskán ellenálló, és talán éppen most, a tevékenységük révén muzealizálódó művészetet, a neoavantgárd és a posztavantgárd jelenségeit vizsgálja magyarországi életművek hálózatos feldolgozásával. Ennek a feltáró munkának a része a jugoszláviai és magyar művészeti szcénában egyaránt aktív Ladik Katalin kiállítása.

A 60-as évek végén, 70-es években bemutatott performanszok a szemlélő figyelmét a művészi esemény testi jellegére hívták fel, az aisthesis közvetlen, érzéki karakterére, és egyúttal arra a feszültségre, amelyet az emberi test természeti meghatározottsága és egyidejű kulturális kódoltsága jelent. A kiállítótérben a művészet a kultúra modern rítusaként jelenik meg, annak testi irritációjában, újragondolva a befogadói szituáció hagyományos múzeumi helyzetének sterilitását. Ladik munkái az arc és a kép, a test és az alak, az élő-élettelen évszázados játékát viszik színre újra, valóban provokatív módon.

Az érzékszervek világra való nyitottsága, a test és a világ között kapcsolatot teremtő szerepe ironikusan tematizálódik. (Eyes, Poemask Eyes, Sikoltozó lyuk). Az érző, élő szervek a fotókon pusztán képek maradnak. A művek testének élő karaktere, az alkotás pygmalioni tulajdonságai újra nyilvánvalóvá válnak az 1980-ban készített Poemim videón is. A festékfújó nyomán az arc rezzenéstelen lesz, akár egy szobor, csak lassan mozdul, a festék töredezni kezd, a száj kinyílik, és megmutatja valószínűtlen melegét, az ajkak beszélnek, a szem kinyílik, a fej a festéktörmelék mögött mégis maszk marad, nehezen értelmezhető álarc. A művész arca a Poemim-képeken a portré tradicionális, jelenlétet és hozzáférhetőséget hangsúlyozó értelmezésével száll szembe. Az arc az elé helyezett üveggel mint képsíkkal ütközik, a nyomódások és torzulások rögzítése révén immár nem eldönthető, hogy a kettő versenyéből a valóság vagy a művészet kerül ki győztesen. Az arckép a maga megalkotottságával és torzításával felhívja a figyelmünket arra, hogy az arcunk korántsem adottságában, hanem személyiségünk és imágónk megalkotottságában létezik. A pszeudoszobrok ugyanígy: egyszerre műviek és valóságosak, egyszerre kihívóak és rejtőzködőek – egyszerre két világban vannak jelen.

Az NA teremben Ladik vokális performanszaiba hallgathatunk bele fejhallgatókon, és láthatjuk a hozzájuk készült partitúrákat. Ladik Katalin költészetében a szöveg (a test kettős meghatározottságához hasonlóan) kettős természetében van jelen. A szövegek hagyományosan intellektuális, szellemi, az anyagiságot mellőző jellege a kísérletek eredményként testet ölt, a textus matériává válik a hang, a látvány közegében. Ehhez (a strukturalista gondolattól aligha függetleníthető módon) eltérő jelrendszereket alkalmaz a művész, ráadásul olyanokat, amelyek hagyományosan női munkára utalnak: szabásmintát, hímzésmintát, illetve ezekhez illesztett kottákat. A jelek sokfélesége a kódoltságot és a kódok szerepét hangsúlyozza, ugyanakkor (az avantgárd tradícióhoz hasonlóan) éppen ezt teszi estlegessé.

Amikor 2013-ban Marina Abramović ezreket mozgatott meg A művész jelen van című végtelenül egyszerű projektjével, amikor újra és újra felfedezzük a Hajas performanszairól készült fotókat, amikor nagy érdeklődés követi a Mai Manó Ház bemutatóját Alföldi Róbert performansz-fotógyűjteményéről, akkor a testművészet sikerére, vagy épp Ladik Katalin kiállításának elevenségére nem elegendő magyarázat, hogy a hatvanas-hetvenes évek művészete egyre inkább legendává válik. Inkább egy olyan korban történik mindez, amikor a képek ismét testetlenednek, és oly könnyedén jönnek létre, sokszorozódnak, alakulnak át, hogy ez nosztalgiával tölt el bennünket egy másik korszak alkotásaival kapcsolatban, ahol a művészet a végsőkig kijátszotta testi közvetlenségét. A sokak által a művészet performatív fordulataként értelmezett időszak ebből a perspektívából úgy tűnik, leginkább a színrevitel, a teatralitás gesztusait adta át az utódoknak. A testek a kultúra színpadán eltűnnek, nagy lendülettel visszatérnek, majd csendesen eltűnnek megint.

Ladik Katalin The Voice of a Woman című kiállítása a budapesti acb Galériában látható 2016. június 2-ig.