PRAE.HU: A Háború... 2012-ben jelent meg magyarul – azóta még vadabb dolgok történtek a világban, hogy látja ön mindezt?

Igen, sajnos sokkal aktuálisabb lett a könyv azóta, hiába szeretném, ha olyan világban élnénk, ahol nincs szükség ilyen könyvre. Tavaly nyáron megtapasztalhattuk, hogy milyen, amikor rengeteg menekült áramlik Európába. A magam részéről megdöbbentem, mennyire nem szívesen látták az itt élők ezeket az embereket. Nem Magyarországot szeretném kritizálni, bár ez az ország volt az egyik azok közül, akik kerítést húztak fel, igaz, rövid időn belül úgy tudom, legalább kétszázezer menekült érkezett ebbe az országba, szemben Dániával, ahová „csak” kétezren jöttek. Ők Németországon keresztül Svédországba szerettek volna eljutni, ennek ellenére Dániában megpróbálták a vonataikat megállítani, nem engedték, hogy gyalog átkeljenek az országon, szóval olyan dolgok történtek, amik miatt azt kell gondolnom, hogy Európa elbukott és cserbenhagyta az emberiséget. Idővel ezzel mindannyiunknak el kell majd számolnunk.

PRAE.HU: Eredetileg közgazdász végzettségű – hogyhogy ezen a pályán kevesebb választ talált, miért fordult az irodalom felé?

Igazából éppen fordítva történt. Amint megtanultam írni, elkezdtem történeteket alkotni. Dániába a családom emigránsként került, és mivel senki nem tud pusztán az írásból megélni kezdő íróként, olyasmit akartam tanulni, amivel pénzt is lehet keresni. Érdekelt a világ, a politika, ezért makroökonómiát kezdtem tanulni, de mindig írtam is mellette. Az első novellám tizennégy évesen jelent meg egy dán magazinban, azt hiszem az első regényemet 11 évesen kezdtem el írni, amit aztán sohasem fejeztem be. Az ENSZ-nél dolgoztam, kifizettem a tanulmányaim során felhalmozódott hiteleket, tudtam valamennyit félretenni, végül 30 éves koromra már megtehettem, hogy csak az írással foglalkozhassak. Mindig is erre vágytam, számomra inkább az volt a kérdés, hogy hogyan és mikor tudom ezt megvalósítani.

PRAE.HU: A Minden című kötet utolsó darabja, ami maga is a Minden címet viseli, egyfajta ars poetica. Valóban ilyennek látja a világhoz és az íráshoz való viszonyát?

Igen, ez a szöveg arról szól, ahogyan írok. A történeteimet mélyen átélem, bennük élek, el kell feledkeznem közben magamról, teljesen beléjük kell vesznem. Az írás során mélyen magamba kell merülnöm, szinte jelen sem vagyok abban a világban, ahol üres a hűtő, gyakran enni is elfelejtek. Teljesen másik dimenzióban mozgok. Van, hogy nem tudok koncentrálni, csak mászkálok le és fel, minden kizökkent, még egy telefonhívás is. Nem tudok olyankor más emberekkel foglalkozni, mert azt érzem, ezzel a történetben szereplő karakterektől veszem el az energiát. Ha írni szeretnék, előre el kell mennem bevásárolni, hogy vegyek valami ehetőt, mert tudom, hogy írás közben még ezt az alap bevásárlást is ki fogom hagyni. Olyan ez, mintha lenne egy hely a fejemben, ahol nem tudok hús-vér emberekkel találkozni. Ilyenkor szinte meztelennek érzem magam, vagy mintha az űrben járnék, nem igazán fogom fel a valóságot.

PRAE.HU: Ha ennyire szeret a világból kivonulni, honnan jönnek a történetei?

Hát én a képzelet és a valóság között élek... Csomó mindent elképzelek, például egy világot, amiben elkezd működni aztán egy történet. De természetesen az is számít, hogy nagyon sok helyütt éltem, amikor még az ENSZ-nél dolgoztam, szóval azt érzem, nincs szükségem már több inputra, hanem amit eddig összegyűjtöttem, azt kell tudnom leírni.

PRAE.HU: Habár az irodalom nagyon más terület, mint a számítógépes játékok világa, és úgy sejtem, hogy ez utóbbi nem is igazán áll közel önhöz, de mégis ez a szereplőkbe, helyzetekbe való belehelyezkedés talán kicsit hasonló ahhoz, mint amit egy játékon belüli karakter segítségével élhet át egy ember. Hogyan látja a beleélés lehetőségét egy szövegen keresztül, egyáltalán lát-e hasonlóságot e kettő között?

Elsőre azt mondanám, nem, egészen másról van szó, bár ismerek én is olyanokat, akik bele tudnak veszni a játékokba. De hát én sosem játszottam számítógépen, legfeljebb az unokahúgomnál látom, hogyan kell ilyen karaktereket gyártani... Ez szerintem inkább olyasmi, mint egy thriller szövegkönyvét írni, nem gondolsz bele mély tartalmakat, pont az irodalom esszenciája marad ki az egészből. A szórakoztató irodalmat is valami ilyesmi különbözteti meg a vérbeli szépirodalomtól. A mélyebb emberi tartalmat kell írás közben megtalálnom, ebbe kell beleélnem magam, eszerint a logika szerint kell végigvinnem a történetet. Ezt nem tudja megadni egy animált karakter vagy világ. A számítógépes játékok világa a tudatos érzékelésre hat, ilyen döntéseket kell hoznod, szerintem ilyesféle játékoktól nem leszünk többek, ezek a választások nem változtatnak meg bennünk semmit. Én olyasmit írok le, ami nem valóság, de azzá válhat. Ha jó irodalmat olvasol, a lelked kicsit egészségesebbé válik.

PRAE.HU: A Minden sok ponton a Semmire reflektál, vagy az abban leírtakat ellentételezi. Számomra úgy tűnt, a Minden inkább a kérdésekre helyezi a hangsúlyt, mi az oka annak, hogy a kérdések dominálnak ebben a kötetben?

Szerintem a Semmiben is vannak persze kérdések... mivel mindig olyasmiről szeretnék írni, amit nem értek magamban. De a történeteken keresztül, még ha nincsenek is konkrét válaszok leírva, azért kapunk feleletet a kérdésekre, vagy megpróbálunk különféle megközelítéseket alkalmazni. A Minden természetesen nem válasz a Semmire. Saját konklúziója, filozófiája van a történeteinek. A Minden történetei egy-egy témát tárgyalnak, szemben a Semmivel, ami egyetlen dolog körül forog: mi az élet értelme?

PRAE.HU: Hogyan értékeli, hogy ezt a két könyvet az ifjúsági irodalom polcára helyezték? Ön kinek szánta a könyveit?

Nem szeretem kategorizálni a könyveimet: azt szeretném, ha felnőttek és gyerekek is olvasnák őket, pontosabban fiatalok, tizenhárom év felettiek, nem kisgyerekek. Országonként változik, hogy hová sorolják be ezeket a köteteket, van, ahol ifjúsági műnek, van, ahol felnőtt könyvnek számítanak. Írtam olyan könyveket is, amelyek egyértelműen felnőtteket céloznak, ezek magyarul még nem olvashatók. Az ifjúsági könyv címkéje nyilván ahhoz kell, hogy a boltokban vagy a könyvtárakban a megfelelő polcra tudják elhelyezni őket, de természetesen azt szeretném, ha mindenkihez eljutnának. A történetek fiatal hangra íródtak, mert azt gondolom, bizonyos dolgokat könnyebb fiatalokkal elmondatnom, mivel ők a legtöbb dologról nagyon radikálisan gondolkodnak, fel mernek tenni olyan kérdéseket is, amelyeket mi, felnőttek már nem kérdeznénk meg. Ezért, amikor a Mindent írtam, azt éreztem, jó, ha ezeket a radikális gondolatokat kérdések formájában fogalmazom meg, ez a történetnek magának is jót fog tenni.

PRAE.HU: A saját 14 éves fiamat annak ellenére sokkolta a Semmi története, hogy egyébként számítógépen sokkal durvább játékokkal is szokott játszani. Magától nem nagyon tudta hova tenni a történetet és csomót beszélgettünk, míg a helyére kerültek a dolgok…

Hát igen, az igaz, hogy nagyon különböző, mikor elég érett egy fiatal ahhoz, hogy elolvasson egy ilyen könyvet. Én sem gondolom, hogy jó, ha az iskolákban túl korán olvastatják a könyveimet. Nem ugyanabban az időben áll készen minden gyerek a befogadásra. Jó, ha együtt olvasnak egy osztállyal, vagy egy szülő magyaráz el nekik dolgokat, megbeszélik a felvetődő problémákat, mert az „erőszak” valóban provokatív, de nem öncélú a szövegben. Amikor egymás között dolgozzák fel a történteket, más megvilágításba kerülnek dolgok. Gyakran hallom, hogy egy fiatal ösztönösen is tudja, hogy az élet nemhogy értelmetlen, hanem épp az ellenkezője, és inkább a felnőttek azok, akik ezt a következtetést vonják le a Semmi olvasásakor. Számomra ez egy reményteli könyv és remélem, a fiatalok is látják benne ugyanezt.

Fotó: Bach Máté