PRAE.HU: Miért választottátok az ötvös foglalkozást? Mik voltak a legelső, a szakmához köthető élményeitek?

Dániel: Az állami pénzverőben tanultunk. Orsi aranyművességet, én ezüstművességet. Az a különbség a kettő között, hogy az aranyműves inkább személyi ékszereket készít, az ezüstműves pedig nagyobb tárgyakat, például gyertyatartókat, kancsókat. Ez volt a képzésünk gyakorlati része. Az elméleti felkészülést pedig a Budapesti Szolgáltató és Kézművesipari Szakképző Iskolában szereztük. Aztán mi ketten együtt elég hamar kaptunk egy állást. Első körben nagyon negatív tapasztalatokat szereztünk, ami a sokkal nagyobb erőfeszítéshez adta az energiát. Különösen nehéz körülmények között, a nulláról indítottuk el a vállalkozásunkat. Napi tizennyolc, tizenkilenc órákat dolgoztunk.

PRAE.HU: Régebbi korokban, különösen a reneszánsz idején, rengeteg művész kezdte a pályafutását ékszerészként, illetve maga az ötvösség is a művészet szerves részét képezte. A ti ékszereiteket is tarthatjuk műalkotásnak. Hogy dőlt el, hogy ennyire egyedi, különleges tárgyakat szeretnétek készíteni?

Dániel: Orsi már egészen kislány korában drótokat hajlítgatott, nagyon korán tudta, hogy mivel szeretne foglalkozni.

Orsolya: De az, ahol most tartunk, nem biztos, hogy tudatos döntés eredménye volt, inkább egy folyamatnak nevezném. Dani nagyon maximalista, fokozatosan kifinomult a látásmódja, és mindig jobbat, és jobbat hoztunk létre. A vevők is, ha például kértek egy tulipános gyűrűt, nem egy egyszerű ékszert kaptak kézhez. Nem az volt a lényeg, hogy megkapjuk a rendelésért az ellenszolgáltatást, hanem próbáltunk valami olyat csinálni, amire esetleg majd büszkék lehetünk később, vagy a vevő is büszke lehet. Szeretnénk, ha generációk őriznék meg az általunk készített ékszert, mert az minőségével, különleges, kreatív megoldásaival értéket képvisel. Jó lenne, ha az unoka is ugyanolyan boldogan viselné például azt a láncot, amit még a dédnagymamájának készítettünk.

Dániel: A kétezres évek elejéről elég sok olyan pályázatra emlékszem, ami a szakmánk szempontjából sorsfordítónak bizonyult. Például az Életpálya Alapítvány Keressük az év legígéretesebb fiatal vállalkozását című versenyén második helyezést értünk el. Aztán, még abban az évben, amikor Budakeszire költöztünk, megszületett bennünk a gondolat, hogy ne maradjunk egész életünkben ezek a javítgató típusú ötvösök. Mert kétféle ötvös van: az egyik kilószámra reszeli az anyagot, amit adnak neki, a másik egyedi ékszereket készít. De Magyarországon ez utóbbit nagyon nehéz beindítani, nem kifizetődő vállalkozás. A kézimunkát itt nem értékelik túlságosan, míg külföldön az egyedi tárgy exkluzív különlegességnek számít.

Orsolya: Manapság az ékszerek közel száz százaléka sorozatgyártással készül, ahol a költséghatékonyság messze fontosabb, mint a minőség. A mi munkánk minőségi, rejtett részeken is kiváló, kritikusan precíz. Az árat mégis összehasonlítják. Nem értik, hogy ha mind a kettő arany ékszer, mi az oka a differenciának. Pedig elég lenne csak egy Trabant vs. Pagani példát elővenni, nevetséges lenne a kérdés.

Dániel: A versenyek ragadtak ki minket a tucatkészítés világából. Olyan visszajelzéseket, megerősítéseket kaptunk az első alkalommal, hogy a mai napig sok munkánk elkészítésére a versenyek buzdítanak minket. Idáig ötvenöt díjat nyertünk világszerte, a versenyzés már-már kábítószer lett számunkra.

PRAE.HU: Dubaiban nagyon sok díjat nyertetek. Az számít a szakmában az egyik legszínvonalasabb megmérettetésnek?

Dániel: A Tahiti Gyöngytrófea volt éveken keresztül az egyik legkomolyabb verseny, de a válság óta – sok más versennyel együtt – az is megszűnt. A dubaji az egyik azon komolyabbak közül, melyek nemzetköziek, nem lokálisak, azaz lehetőségünk van nevezni. Illetve léteznek a távol-keleti versenyek, amelyek főleg azért jöttek létre, hogy ötleteket gyűjtsenek be, amiket majd koppinthatnak.

Illetve, vannak olyan versenyek, ahol „lila hajú” dolgokat várnak, amiket mi nem tartunk ékszernek, inkább azt mondjuk rá, hát igen, ez egy koncepció. Amikor az embernek egy másfél méteres antenna kilóg a fejéből, és a végén egy gyémánt van, az szerintünk nem az a kategória, amivel érdemes foglalkozni. Mi a klasszikus értelemben vett ékszer témájában szeretnénk kiugrót alkotni.

PRAE.HU: Olyan ékszereket is készítetek, amelyeknek nincs megrendelőjük a háttérben?

Dániel: Igen, de ezekhez is a versenyek szolgáltatják a kiindulópontot. Különböző vásárokba járunk világszerte, ahol olyan drágaköveket vásárolunk, amelyek valamilyen szempontból inspirálnak minket. Van olyan verseny, aminek mottója van. Van, amelyiken konkrétan egy bizonyos kővel kell dolgozni, és ezek a megszabások sokszor olyan utcába visznek be, ahová nem biztos, hogy magunktól bementünk volna. Ezeken keresztül nyílik a repertoárunk, szélesednek a tapasztalataink. Ezekből a tervekből sokszor aztán megrendelések lesznek.

PRAE.HU: A megszületendő alkotás tehát nagyon gyakran az anyagból indul ki, a kövek beleszólnak, hogy mit hozzatok létre. Van az ellenkezőre is példa, hogy elképzeltek, vagy megrajzoltok valamit, amihez igazítani, formálni vagy keresni kell az anyagot?

Orsolya: Igen. Ilyenkor például valamilyen családi eseményhez, például egy gyerek születéséhez kell ékszert készítenünk. Nagyon sok dolog belefér egy gyűrűbe: például az, hogy harmadik gyerek születik, a felesége, teszem azt, jógázik, és ők egy virágvásáron ismerkedtek meg. Ilyenkor az anyagot felülírja a téma.

Dániel: Nagyon fontos leszögezni, hogy mi gazdag formatervezéssel foglalkozunk. Ez menet közben alakult így. Közrejátszott az is, hogy az ezüstművesség, ahonnan elindultam, térbeli dolog.

Orsolya: Másrészt egymást is efelé a térbeli gazdagság felé irányítottuk.

PRAE.HU: Mit értesz térbeli gazdagság alatt?

Dániel: Ha a világ bármelyik ékszerközpontjába elmész, ott frontális ékszereket találsz. A mi ékszereinket, ha forgatod, mindenhonnan új arcukat mutatják.

Orsolya: Nekem hátulról is meg kell terveznem egy ékszert, bele kell vinnem onnan is valami izgalmat. Ma már, a tömegtermelésben, a luxus kategóriában is, az ékszer belsejére vagy hátoldalára legfeljebb csak minőségében ügyelnek, de onnan nincs arca, csak fonákja.

Dániel: Pedig az ókortól kezdve, az ékszer az építészetből indult ki. Szimbolikus, vagy státuszt jelölő tárgy volt, később esetleg családi ereklye. Az ékszerkészítés mára pénztermelő tömegiparrá vált. Nagyon nagy hasadék nyílt a gyártók, a kereskedők és az egyedi ékszert készítők között. Az ékszereket próbálják brandekkel még drágábbá tenni, valójában pedig teljesen sablonos dolgokról van szó. Azok viszont, akik úgymond művészi adottságokkal rendelkeznek, gyakran nem értenek a szakmához. Mi azért nem mentünk iparművészeti egyetemre, mert úgy éreztük, hogy ott elméleti tudással gazdagítanak, gyakorlatival viszont nem. Amelyik kollégánk pedig ott tanult, azt sokszor nem az ékszerek világa felé vezették, hanem esetleg most emléktáblákat készítenek.

Mi próbálunk a két pillér között elhelyezkedni. Az elvárható magas minőséget, a mesterségbeli tökéletességet ötvözzük a formatervezéssel. Az ékszerben egy-egy család vagy személy történetét is „elmeséljük”, a történetek szimbolikáját is megjelenítjük. Ettől lesz az eredmény egy többgenerációs ékszer, egy kivételesen megbecsült tárgy. Ezért abban reménykedem, hogy száz évek múlva a nevünk fennmarad, és ez nagyon inspiráló.

PRAE.HU: Kettőtök közös ötvösmunkájában el lehet választani, hogy mivel foglalkozik az egyikőtök és mit csinál a másik? Vannak olyan ékszerek, amelyeket kizárólag csak az egyik ember készített?

Orsolya: Talán annyiból lehet elválasztani kettőnk munkáját, hogy vannak fázisok, amiket én csinálok, de Dani véleményét kikérem, mert friss szemével, kívülről esetleg jobban látja a készülődő ékszert nálam. Én csinálom a papír-, illetve a kétdimenziós számítógépes rajzot, Dani pedig a háromdimenziós rajzot. Mindig egymást kontrolláljuk, vagy inkább segítjük.

Dániel: Mind a kettőnk ért az itteni munkafolyamatok összes lépcsőjéhez, csak egy adott dologban esetleg ügyesebb vagy gyorsabb. A három alkalmazottunk is más-más technikát ismer jobban, épp ezért izgalmas, hogy egy adott feladatot is sokszor mindenki másféleképpen valósítana meg, hisz nem sablonos kivitelezésekről van szó. Ez az elméleti munka nagyon pezsdítő szerintem. Nemcsak arról van szó, hogy tolod a reszelőt és elalszol. Amikor az ékszertelefont készítettük, akkor órákig csak ültünk a műhelyben, és azon tanakodtunk, hogy ezt most hogy oldjuk meg.

PRAE.HU: Hogy jött a térbeli ékszer ötlete?

Dániel: Az első díjnyertes tárgyunk, a Poszeidón kincse térbeli volt, és arra rengeteg dicséretet kaptunk. Egy kezdő ötvös számtalan dolgot szeretne kipróbálni. Nem tudatosan, de talán akkor indult el, hogy a további tárgyakat is térben képzeljük el. Még az előtt, hogy bennünk tudatosult volna, milyen ékszereket szeretnénk készíteni, az emberek kezdték felismerni, hogy „ez a ti stílusotok”. Aztán, amilyen ékszerekre az elismeréseket kaptuk, úgy haladtunk mi is abba az irányba. Eleinte letisztult, geometrikus ékszereket készítettünk, amiket egyébként a mai napig nagyon szeretünk, és néha rendelnek is efféléket. De most már van egy világ, amit mivelünk azonosítanak. Ezekkel nyerjük a versenyeket is, és azt gondolom, hogy ez hosszú távon így marad.

PRAE.HU: Ahhoz, hogy egy-egy ékszerben sok információt el tudjatok helyezni, nagy tudásra van szükség. Alaposan ismernetek kell például a drágakövek történetét és azok jelentéseit. Miből és hogyan táplálkoztok szellemileg?

Dániel: Sokszor a megrendelők hozzák magukkal a tudást. Van olyan vevőnk, aki gyakran kirándul spirituálisan túlfűtött helyeken, mint például Nepál, és rengeteget mesél a drágakövek mitológiájáról, történetéről. Természetesen sokat tanulunk könyvekből is. Ennek a foglalkozásnak olyan sokféle kiegészítő vagy társszakmája van, amelyek mindegyikét egy élet alatt sem lehetne megtanulni. Az aranyművesség, a drágakő szakértelem, a csiszolás, a befoglalás, a zománcozás, az ékszervésés: ezek mind külön teljes értékű mesterségek. Ezekből próbálunk magunknak tanfolyamokat intézni. Ha az ember egy drágakőszakértő-tanfolyamra jár, akkor ott nem is annyira fizikai vagy kémiai információkhoz jut, hanem kultúrtörténetiekhez.

PRAE.HU: Ti hisztek a drágakövek erejében?

Dániel: Inkább egyes kövek bizonyos személyekhez való kapcsolódásában hiszünk, nemcsak színben. Egy hölgy egyszer itt Budakeszin meglátott nálunk egy opált, és azt mondta, hogy ő csak egyszer találkozott életében ilyen gyönyörű kővel, Óbudán, egy drágakőcsiszolónál, és ő abba szerelmes lett. Éveken keresztül meg akarta venni, csak akkor nem volt rá pénze. Mondtam neki, hogy ezt a követ pont onnan vettük, ugyanaz az opál, amit akkor látott. Ha egy drágakövet mikroszkóp alatt vizsgálsz, olyan, mintha csillagászati távcsőbe néznél, mintha csillagködöket, üstökösöket látnál, szó szerint. A köveknek csodálatos térbeli belső világuk van, némelyik úgy néz ki, mintha vízben úszna. Aki ezeket a dolgokat egyszer megnyitja, megismeri, az szerelmes lesz a témába, és onnantól kezdve nem az fog számítani, hogy milyen értékes, hány karátos a gyémántja. Vannak színváltó drágakövek, vannak olyanok, amelyekben csillagszerű fényhatás jön elő és mozog veled, és még nagyon sok leírhatatlan különlegességet jelenítenek meg.

Orsolya: Olyan családi, hét arany medálból álló ékszer együttesen dolgozunk épp, amelyben apró, eltérő színű gyémántok és vésések szimbolizálják a családtagok egymáshoz való viszonyát, nemüket, szerepüket. A forma nagyon kavargó és komplex, mégis egybe kell záródnia, önmagában is esztétikusnak, kényelmesnek és az illető jelleméhez illeszkedőnek kell lennie. Az ilyen és hasonló feladatok technikailag elég erős kihívásokat jelentenek.

PRAE.HU: Ez a mai, tömegtermelésre koncentráló világ nem annak a fajta kézimunkának kedvez, amit ti is végeztek. Hogy tudtok az árral szembe haladni?

Orsolya: Pont ezért van nagy igény a mi munkánkra mégis, mert azok az emberek, akik egyedi dolgokat szeretnének készíttetni, nem nagyon tudnak hova, kihez fordulni. A vevőink egy része nem feltétlenül nagyon gazdag, de az átlagosnál jóval nagyobb belső igényük van arra, hogy szép dolgok vegyék őket körül.

Dániel: Van egy olyan, kiemelkedő minőségű alapanyag, amivel Magyarországon csak mi dolgozunk. Időben és pénzben is plusz macerát jelent ezt külföldről beszerezni, de ezzel is tudunk egy olyan pluszt adni, ami messze a sorozatgyártás fölé emeli az ékszereinket.

PRAE.HU: Az egyedi, iparművészeti szépségű ékszert sok dolog megkülönbözteti az egyedi tervezésű ruhától, vagy cipőtől. Az ékszernek nemcsak használati értéke van. Az ember sokkal régebben kezdett ékszert viselni, mint ruhát, mert az előbbit mindig is varázserővel ruházta fel.

Orsolya: Igen. Illetve egy ékszert lehet a nagymamától továbbörökölni, rangja van. Mi például – a herceg úr szavával élve – az Esterházyak védnöksége alatt állunk, mi vagyunk az ő udvari ékszerészei. Sokat mesélt nekünk arról, hogy a családjában az ékszerek milyen helyet foglaltak el. Azokat ki kellett kérni egy-egy eseményre. Egy-egy ékszer a közös családvagyon részét képezte.

PRAE.HU: El tudnátok azt képzelni, hogy az ékszereitekből kiállítást rendezzenek?

Dániel: Persze. De azért azt tudni kell, hogy amíg régen az ékszerek is az élet szerves részét képezték, illetve az emberek egyedi készítésű tárgyakkal – porcelánnal, festményekkel, ezüst evőeszközkészlettel – vették körbe magukat, addig ma már az ékszerek úri luxusnak számítanak. Még azok is, akik megengedhetnék maguknak, sokszor látványos, marketing bizsukat hordanak. Mi szoktunk szűk körű, privát ékszerkiállításokat szervezni, de azon túl nem tudnám megmondani, hogy a kiállítást milyen élethelyzet tenné szükségessé. Mi ezeket a balettos ékszereket is azért szeretnénk létrehozni, hogy egy nemzetközi körúton több helyen legyenek bemutatva. Egy picit a missziónknak érezzük azt, hogy egyrészt a közízlést formáljuk, másrészt pedig visszahozzuk a köztudatba a hétköznapi tárgyak szépségének a szeretetét is.

Orsolya: Érdekes, hogy ez Franciaországban nem veszett el, talán mert ott nem volt ennyire hányatott a sorsa az országnak, illetve nem akarták ennyire a múltat eltörölni. Ott egy régiségvásáron az eladó minden egyes alkalommal csodálatos dolgokat hoz eladni.

Dani: Külön kell választanunk ebben a témában Magyarországot a többi nyugati országtól. Azt kell, hogy mondjam, hogy Magyarországon mi lelkesedésből dolgozunk, de ebből itt nem nagyon lehet előrejutni. Ezért elsődleges célunk a nemzetközi piac, mert itt majdnem önköltségen dolgozunk folyamatosan. Ezt úgy magyarázzuk meg magunknak, hogy olyan különleges alkotásokra van igény magyar fejjel, a magyar ízlésvilággal, ami számunkra motiváló. Ettől fogunk mi az Arab Emirátusokban például kuriózumnak számítani. Azt kell, hogy mondjam, hogy a magyar design, illetve az ékszereink designja magasan veri a többi országét, csak ez nem a Való Világ, ezt nem hirdetik. Az, amit mi itt csinálunk, az külföldön borzasztó érdekes. De, hogy mi ahhoz a luxus szinthez felzárkózzunk, nagyon sok akadállyal kell megküzdenünk. Azon dolgozunk körülbelül egy évtizede, hogy bejussunk ebbe a miliőbe.

PRAE.HU: Az embernek van arról elképzelése, hogy egy festő vagy egy író milyen szemmel nézi a világot. Nektek, művész ötvösöknek, milyen hétköznapi dolgok vagy látványok segítik a munkátokat? Miből inspirálódtok?

Orsolya: Én például álmomban szoktam látni bizonyos formákat. De bármi inspirálhat, például látok egy olyan kaput vagy egy új designnal megtervezett autót, amin van egy olyan ív vagy forma, amit az ékszertervezés során fel tudok használni. Például múlt nyáron, a tengerparton megtetszett egy kavics, amire azt mondtam, hogy ebből mindenképp készítek valamit.

Dániel: Mindig azt mondjuk, hogy a természet erőiből inspirálódunk. Nem véletlen, hogy a balettet ábrázoló ékszereknél a négy őselemet vettük alapul, bár a táncmozdulatok is nagyon jól kapcsolódnak azokhoz a formákhoz, amiket mi képviselünk. A drágakövek, az egyedi, bonyolult, különleges világukkal is sokszor elindítanak. Az érdekes, hajló alakzatok – például egy fatörzs is – sokszor megihletnek, de azért azt nem mondanám, hogy meglátok egy rétet, és abból lesz valami. Az Esterházy hercegéknél volt egy érdekes impressziónk: meghívtak bennünket egy hangversenyre, ahol beültettek minket maguk mellé, karnyújtásnyira a zenészektől. Egészen különös élmény volt, hogy a zenészeknek szinte a levegővételét is hallhattuk, s láthattuk, hogy ők egymással hogy kommunikálnak. Olyan volt, mintha beengedtek volna valami titkos helyre. Ezután a koncert után indultunk a Tahiti Gyöngytrófea versenyen, amit az ékszerészek olimpiájaként szoktak emlegetni, mert több mint száz ország vett benne részt. Ott Orsi csinált egy Szimfónia nevű garnitúrát és egy Szonett nevű karkötőt, mindkettő első díjat nyert. Ez a balett is egy ilyen erős élmény volt, ezt is tovább szeretnénk majd fejleszteni. Olyan sok irányba akarunk rajta keresztül elindulni, hogy lehet, a jövőnket jelenti, ezt sose tudjuk.

PRAE.HU: Volt olyan az esetetekben, hogy a legérdekesebb vagy legtanulságosabb módon készült el egy ékszer?

Dániel: Kaptunk egyszer egy Riccardo nevű férfitól egy e-mailt, hogy ő eljegyzési gyűrűt szeretne készíttetni az asszonynak, titokban. Elutaztunk hozzá Madridba. Eszméletlen kutató munkát végzett előre, például gyűrűs könyveket vásárolt. Elmondta, hogy a menyasszonyával milyen közös élményeik vannak, mi tetszik, mi nem tetszik neki. A neveikről, a családjaikról mesélt, ami nagyon érdekes volt, mert rengeteg náció megjelent a felmenőikben. Végigballagtunk Toledóban – ez is egy olyan város volt, ami inspirált, mert a mai napig ódon, középkori hangulatot áraszt – és annyira átszellemültünk tőle, hogy azt mondtuk, nekünk itt kell a gyűrűt megterveznünk. Órákat töltöttünk a vár tövében azzal, hogy skiccelgettünk, legalább ötven rajzot elkészítettünk. Aztán volt egy gyűrű, aminél azt éreztük, hogy ez lesz a nyerő, és a srácnak is az tetszett a legjobban. Lelkileg feltöltődtünk ettől a munkától, és nagyon jól összekapcsolódtunk a sráccal. Magyarországon elkészítettük az ékszert, amit aztán Madridban adtunk át neki. Hazatérésünkkor, amikor épp a repülőgépről szálltunk le, Riccardo hívott is minket telefonon, hogy ő éppen Szerbiában van, és megkérte a barátnője kezét. Zokogva köszönték meg, hogy mennyire szép lett a gyűrű. Meghívtak minket az esküvőjükre, és azóta is baráti kapcsolatot ápolunk velük. Ha valaki ennyire beenged a családjába, akkor annál inkább látod, hogy mit szeretne az ékszerbe beletenni. Mi nagyon élvezzük, hogy ez nem száraz munka, hanem innentől kezdve lélekkel teli, nagyon szép dolog.

Fotó: Bach Máté

Ékszerfotó: Splendor