Barna Imrének a könyv címét illető kérdésére Háy elmondta, hogy azokról a számára fontos utazásokról íródott a kötet, amelyek elindítottak benne valamit. Az Útravaló alcímet pedig azért kapta, mert nehéz lenne egységesen meghatározni a benne fogalt írások műfaját, mivel sem gondolatilag, sem élményanyagában nincsenek megszokott csapásaik. Szándékai szerint ez egy nyitott és társiasult könyv akar lenni, amely bármikor, bárkivel együtt tud lenni.

Karafiáth Orsolya arra volt kíváncsi elsőként, milyen indíttatásból írta a szövegeket Háy. Egy részük felkérésre íródott, majd ezt követően az író utazásai során már tudatosan törekedett arra, hogy a majdani írás szemszögéből szemlélje a világot. Az első olyan írás, ami után úgy tűnt, hogy könyv lesz belőle, az az Indiáról szóló szöveg volt, amit a Lettre felkérésére írt. A németországi utazást már úgy szabta meg, hogy az írásokhoz igazította. Háy János elmondta, hogy a hivatalos célú utazások mellett ma sem veszett ki belőle a vágy a csak önmagáért, a maga örömére való utazás iránt. Annyi változott, hogy régen az utazások mindig azzal az előfeltevéssel történtek, hogy valószínűleg csak egyszer juthatunk el valahova, és ezért mindent át akart élni egyszerre. Ma már úgy néz ki, bárhányszor vissza lehet térni oda, ahová szeretne menni az ember. Háy a könyv címével kapcsolatban még elmesélte, hogy gyerekkorában az ország, város, fiú, lány játék során merültek fel azok a távoli nevek, távoli tájak, amelyek a könyvben szerepelnek, lévén, hogy egy rendkívül zárt világban nőtt fel, ahol a járás volt a tágabb határa Vámosmikolának, Szob vagy még esetleg Balassagyarmat adódott magától értetődően. Később, ahogyan végigutazott a könyvbeli városokon, úgy érezte, hogy ennek a játéknak a frissességét, koncentráltságát hozza vissza az utazás. A címbeli „fiú, lány” kérdéses volt számára is, bár a szövegek tulajdonképpen dialógusban vannak, de mivel ez egy minden tekintetben rendkívül személyes könyv, onnan, abból a látószögből íródott, ahol a beszélő áll, ezért „fiú”, vagyis maga a narrátor, az természetesen van. „Mellém lehet állni, ez egy ajánlat vagy el lehet fordulni, de az a pillantás, ami a szövegekben megjelenik, az az én pillantásom.” Persze néha vannak útitársak, olykor virtuális útitársak, mint amikor az ember utazik, és fejben kommentálja a látottakat valakinek, magyarázta Háy, hát valahogy ilyen értelemben van a könyvben a „lány”.

Karafiáth Orsolya egy szép idézettel kérdezett rá Háy szándékára a szövegeket illetően: Bölöni Farkas Sándor 1833-as jegyzetét idézte az Utazás Észak-Amerikában Előszavából: „Mit ér egy szép vidéknek látása, ha nincs kinek mondhassuk” – ez a vágy is érezhető a könyvben, amellett, hogy az író önmaga számára is rögzítse a látottakat, és ugyanakkor elmesélje egy értő hallgatóságnak, mert ha nem osztjuk meg az élményeket, olyan, mintha meg sem történtek volna. Háy szerint ez lényegében az írói magatartás, hogy tudniillik folyamatosan úgy detektálod magad körül a világot, hogy hasznos anyagot csinálsz belőle. Bárhol vagy, folyamatosan söpröd befelé, fogalmad sincs, hogy melyiket mikor és hol fogod előpakolni. Amikor az író figyeli a világot, akkor sohasem civilként figyel, megy bent a film, konstruál, nem tud úgy ránézni a világra, hogy azt ne alapanyagnak tekintse.

Arra a filozofikusnak tűnő kérdésre, hogy minden egyforma-e, vagy mégis van valami más, azt válaszolta Háy, hogy ez is, az is igaz, észre kell venni, hogy mi az az új, amit látok, és mi az az ugyanolyanság, amibe átlépek. Sok mindent érzel, amikor utazol. Elharapódzott a habzsolás a világban, sokat akarunk enni, inni, kultúrát fogyasztani stb. Ez a könyv arról is szól, vallotta az író, hogy ülj le egy kicsit, és gondolkodj el rajta, hogy mit látsz ebből a világból, mi vesz téged körül, ki vagy te ebben a világban, milyen a viszonyod a körülötted lévő dolgokkal, emberekkel, világállapottal, világhelyzettel. Nem csak arra buzdít, hogy utazz, hanem, hogy gondolkodj, mert akkor válik igazán belső anyaggá az utazás élménye. A kifelé utazásnak és a befelé utazásnak kell pulzálnia a szövegekben.

Barna Imre fejlődésregényfélét vélt felfedezni Háy új könyvében, amire az író nem tudott rábólintani, sőt, önironikusan, nevetve kételyét fejezte ki önnön fejlődésével kapcsolatban, és egyáltalán az ember fejlődésével kapcsolatban. Szerinte változás annyiban történik a szövegek során, hogy az első írásokban még jobban dominál a fiatalkori én és világlátás, amikor a gyerekkor mint támasz még jelen van, később viszont az én egyre inkább egyedül marad a világban. Az egyén és a boldogság távolsága nem változik az évszázadok során az író meglátása szerint.

A hely atmoszférája nagyon erősen megjelenik Karafiáth szerint a szövegekben, nagyon rá tud csatlakozni a környezetre. Háy ezt az észrevételt megerősítette, ha egy másik ország vesz körül téged, mondta, annak az országnak a paraméterei kezdenek el mozogni benned, meg kell jelennie azoknak a hangulatoknak, különben ez a könyv nem szólna semmiről csak egy nárcisztikus marhának az utazásairól. Nem egy ego felmutatásról van itt szó, mint egy corpus delicti, mondta Háy finom humorral. De hiszen csak arra akart célozni, magyarázza a moderátor-költő nevetve, hogy Háy János érzékeny ember. Ezt azután a közönség is egyetértően nyugtázhatta magában.

Mark Twain utazásai megjelentek a regényeiben, jegyzi meg Karafiáth, hogy van ez Háyjal, hiszen nemigen lehet látni más műveiben az utazásokat, nem játszódtak távoli területeken például. Még játszódhatnak, válaszolta Háy megengedően, de a Xanadu nem valósulhatott volna meg, ha nem rajongana a tengerért, vallotta az író. Különben az utazások nem csak ilyen direkt módon lehetnek jelen az írásokban, az írónak van egy látómezeje, amelyet megpróbál bejárni, magyarázta Háy, és amikor azt a látómezőt keresztül-kasul bejárta, amennyire csak lehet, akkor kérdés, hogy képes-e a horizontot arrébb lökni. „Azt hiszem, hogy az utazás vagy bármi, a világra való ráfigyelés egy lehetőség az író számára, hogy a horizont tovább csúszhasson, ez nem biztos, hogy sikerül, de erről az aspirációról nem lehet lemondani, mert ha erről lemondasz, akkor nem tudsz továbblépni művészileg, ugyanabban a ketrecben kerengsz.”

Karafiáth Háry Jánosra asszociálva kíváncsi volt, vajon mennyi a könyvben a konfabuláció. Erre Háy megállapította, hogy természetesen történetmondásról van szó, ennek minden konzekvenciájával, de ezeknek a történeteknek reális alapjai vannak, és nincsenek benne nagy kitalációk, például amikor Amerikában felnyomták a motorháztetőre, vagy Svájcban lekapcsolták a rendőrök, mert részt vett egy tizenöt fős kapitalizmusellenes tüntetésen, és kirendeltek ellenük háromszáz rendőrt, ilyeneket nem talált ki, meséli nevetve.

A könyv nagyon fontos tétje, hogy a statikus gondolati zárványokat lökje szét, kategóriákról, emberekről, a világról, Európáról legyen szó, rúgjon bele, repedjen meg, horpadjon be, azért, hogy aktivizálja a gondolkodást. Minden gondolkodás kockázat, mondta Háy, vállalnod kell, hogy a gondolatod elbukik, vagy hogy egy olyan dologgal ütközöl, ami konszenzuálisan nagyon el van fogadva, de csak az ilyen dolgok tudják előre vinni, hogy mást és többet tudj arról a világról, ami körülvesz téged.