Előérzetem beigazolódott: a Zeneakadémia nagyterme zsúfolásig tele volt, olybá tűnt, mintha különböző korosztályok és nációk találkozója lett volna a nézőtér.

Az est hangulatát egy könnyed, de semmiképpen sem gyenge vígjátékhoz hasonlítanám: a műsoron egyrészt Mozartnak kizárólag dúrban komponált műveit hallhattuk, másrészt a salzburgi zenekar állandó karmestere, Ivor Bolton személye - mimikájával és pozitív visszajelzéseivel - vidám perceket adott a nézőknek, akik szerencsére nagyon is vevők voltak erre.

Ellensúlyozásképpen a kicsit komolyabb hangvételt Baráti Kristóf hangszeréből hallhattuk. A róla szuperlatívuszokban beszélő kritikák nem túlzóak: játéka tökéletes, mégis drámai; intenzív, mégsem túlcsorduló. Azt is meg merném kockáztatni, hogy a fokozott érdeklődés nagyobb százalékban köszönhető az ő személyének, mint a külföldi zenekar szintén kitűnő játékának.

Két szimfónia, és két hegedűverseny volt a programban, és a ráadásokban sem fukarkodtak az előadók, így egy igen hosszú, ám annál értékesebb est résztvevői lehettünk.

Az első mű a C-dúr szimfónia volt, melynek (olasz) operanyitány és ünnep-szerűsége igazán passzolt az est felütéséhez. A szimfónia érdekessége, hogy a 2. Andante tétel erőteljesebb, mint általában Mozart lassú tételei. A zenekar erre a tényre rá is erősített, de semmiképpen sem tette a tételt túlérzelgőssé, a tartózkodó hangzással ugyanakkor kellő kontrasztot teremtett a tételen és az egész kompozíción belül is. A finálé temperamentumos, táncokat idéző tempós lüktetésének megidézésénél is minden a helyén volt, a darab végén pedig felhangzott a megérdemelt tapsvihar.

Az est talán legismertebb műve az utolsóként megszólaltatott Prágai szimfónia volt. Az előző szimfóniához képest számomra azért kedvesebb, mert bár szintén (D-)dúrban íródott, s bár szintén ragyogást, pompát, ünnepiességet áraszt, sokkal izgalmasabbnak és változatosabb hat, egyszóval az egész (majdnem) olyan erőteljes, mint egy mozarti opera. A másiknál is említett első tétel lassú bevezetésének operai overture jellege itt még jobban érvényesül. Konkrétan a Don Giovanni előhírnökeként is lehet rá tekinteni. A harmadik tétel viszont a Figaro pajkosságát, mozgalmasságát idézi, amire pedig Mozart (valószínűleg szándékosan) rá is játszik. Míg a 6 évvel korábban keletkezett C-dúr szimfóniánál nem feltűnő, addig itt már inkább szokatlannak számító háromtételességgel valószínűleg a konzervatívabbnak számító prágai közönség ízlésének kívánt megfelelni.

A szimfóniák által keretbe foglalt hegedűversenyeket szintén a vidámság jellemezte, ám Baráti Kristóf játékával a virtuozitás is megjelent a színpadon. A G-dúr hegedűverseny első, Allegro tételének szólója számomra az est nagy pillanata volt. Erős késztetésem volt, hogy megtapsoljam a művész játékát a szóló végén, valahogy úgy hiányzott, mint amikor egy operán belül egy jól sikerült áriát is megtapsol és bravókat kiáltozik az ember. Itt persze nemcsak egy-egy rész, hanem még tételek között sem illendő tapsolni (legalábbis nálunk, hiszen aki ilyet tesz, arról esetleg még azt merik mondani, hogy nincs tisztában azzal, hogy egy szimfónia minimum 3 részből áll). A G-dúr hegedűversenynél hallani véltem tempóbeli különbséget Baráti szólójátéka és a zenekar között, de rövid időn belül harmóniába kerültek egymással.

Ahogy említettem, a közönség igencsak lelkes volt, így nemcsak Baráti Kristóf adott ráadást egy visszafogott Bach-szvittel, hanem - Ivor Bolton fáradhatatlanságának köszönhetően - a zenekar is hajrázott, ráadásul duplán, bár ők maradtak továbbra is Mozartnál. Miért ne tették volna, ha már egyszer Salzburg városának büszke képviselői?

A műsoron:

Mozart: C-dúr szimfónia (K. 338)
Mozart: G-dúr hegedűverseny (K. 216)
szünet
Mozart: D-dúr hegedűverseny (K. 218)
Mozart: D-dúr („Prágai”) szimfónia (K. 504)

Közreműködik:

Baráti Kristóf (hegedű)

Mozarteumorchester

Vezényel: Ivor Bolton