A művészeket és a műalkotásokkal elméleti szinten foglalkozó szakembereket egyaránt évtizedek óta foglalkoztatja a Holokauszt ábrázolásának lehetősége, hogyan is ragadható meg a lehető legpontosabban és legérzékletesebben az események abszurd, döbbenetes, felfoghatatlan mivolta. Értelemszerűen az ebből az indíttatásból születő alkotások gyakran felnőttek számára is nehezen emészthetőek. A történteknek azonban van egy nagyon súlyos erkölcsi öröksége is: az emlékezés kötelessége, hogy minél kisebb legyen az esélye annak, hogy ilyesmi bármikor újra megtörténhessen. Vagy ahogyan A láthatatlan hős című könyv főszereplője, Giorgio Perlasca fogalmazott egy televíziós interjúban: "Azért akarom a fiatalok érdeklődését felkelteni a történentem iránt, hogy ne csak arra gondoljanak, ami történt, hanem arra is, ami megtörténhetne, és adott esetben képesek legyenek ellenállni efféle erőszaknak." 

Luca Cognolato és Silvia del Francia könyve elsősorban a tízes éveik első felében járó, a múlt eseményei iránt érdeklődést mutató kamaszoknak szól, így sokkal inkább az információátadásra, a tanító szándékra helyeződik a hangsúly, mint az esztétikai szempontokra. A láthatatlan hős tehát nem egy a saját belső logikája szerint működő egységes, kompakt történelmi regény, hiszen azt, hogy az események sodrásában miért éppen egy adott jelenet válik fontossá, inkább didaktikai célok határozzák meg. Az egyes fejezetek lazán, szellőssen illeszkednek egymáshoz - ez persze azoknak az olvasóknak is segít megbírkózni a szöveggel, akik még csak ilyen kis egységekben haladnak előre egy könyvben -, ám a végén természetesen kerek egésszé áll össze a történet.  

Kiemelten fontos mozzanat például, hogy miként lesz hős valakiből. Ez ugyanis arra tanít, hogy mit tehetünk mi magunk is saját kisközösségeinkben, ha bármiféle igazságtalanságot, hovatovább erőszakos, durva jogtiprást tapasztalunk. Hiszen rendszerint nem azért válik hőssé valaki, mert előre eldönti, hogy az akar lenni. Lehet, hogy ő maga is kénytelen menteni az életét vagy akár önvédelemből csaláshoz is folyamodni, de egyszer csak olyan helyzetben találja magát, amikor úgy érzi, hogy nem hagyhatja magára mindazokat, akik még nála is kiszolgáltatottabbak és védtelenebbek.  

Az olasz Giorgio Perlasca kereskedelmi ügynökként érkezett a második világháború alatt Magyaroszágra. Mivel az 1943-ban kikiáltott Salói Köztársaságra - Magyarország friss szövetségesére - nem volt hajlandó felesküdni, őt is internálták. Sikerült azonban megszöknie a Körmend melletti táborból, és szándékában állt polgárháborús múltjára hivatkozva a hivatalosan semleges Spanyolország követségénél segítséget kéri, hogy családjához hazajuthasson. Sikerrel járt, felszállhatott volna egy vonatra, ami hazaviszi, ám végül Budapesten maradt 1944/45 telén, és nem egyszer saját életét is kockáztatta, hogy közben másokon, elsősorban a spanyol védett házak lakóin segítsen. 

Történetét egy kívülálló, egyes szám harmadik személyű elbeszélő mondja el, ám amikor gyerekek is szerepelnek egy jelenetben, akkor a narráció - éppen csak, hogy érzékelhetően - az ő nézőpontjukba illeszkedik bele. Itt elsősorban a két kamaszlányt, Évát és Helgát kell megemlíteni - közülük Éva lesz az, aki majd évtizedekkel később felkutatja egykori megmentőjét, és általa válik ismertté a világ számára ez a történet -, az ő karakterükre épülő cselekményszál sokkal közvetlenebbé teszi a történetet például annál, mint amikor Perlasca nyilas vezetőkkel folytatott tárgyalásairól értesülhetünk. Ez utóbbi fejezetek amúgy is kevésbé sikerültek, a visszafogott hangnemű elbeszélésbe be-becsúszik egy-egy "vérszomjas őrült" vagy "vadállat" jelző, ami az etikail álláspont felől nézve jogos, a szöveg minőségén viszont ezek az explicit kiszólások igencsak rontanak.

Úgy gondolom jó döntés volt, hogy a könyv végül két túlélő gyereket hoz közelebb az olvasóhoz, hiszen az értelmetlen öldöklés ábrázolását még így sem kerülheti ki, csupán tompíthatja. A történet során bepillantást nyerhetünk a két lány egyik Szent István parki védett ház zsúfoltságában töltött mindennapjaiba is, például ahogyan a havas háztetőn szereznek maguknak "friss vizet". Helga így lesz szemtanúja annak, ahogyan egy kisebb csoportot a nyilasok a Dunába lőnek, köztük egy harmadik nevesített kislány szereplőt, Kingát. Az olvasót - még egy felnőttet is - leginkább próbára tévő jelenetben tehát van egy kímélő szándékkal beiktatott áttétel, ráadásul a szöveg okosan rá is készül erre a fejezetre. Helgának ugyanis van egy visszatérő álma, pontosan ez a háztetőről látott jelenet - ám a saját édesapjához kötözött Kinga helyett ő maga zuhan a vízbe -, a könyv ennek a leírásával kezdődik.   

Máskülönben A láthatatlan hős nem ódzkodik, mivel ha el kívánja érni a célját, nem is ódzkodhat a halál ábrázolásától, így aztán nem meglepő, ha az egyik fejezetnek például A vérfürdő a címe. Hiába tűnik úgy ugyanis, hogy Perlasca - vagy ahogy a szereplők a név második szótagra eső hangsúlya miatt hívják, Laska úr - képes mindent kézben tartani, csodamód az utolsó pillanatban (szinte) mindenhova megérkezni, hiába van jó informátorhálózata, hiába tud egyességre jutni a magas rangú hivatalnokokkal, végül mégsem tud mindent - főként alacsonyabb rangú nyilasok által elkövetett magánakciókat - megakadályozni. Azokban részekben, ahol nem sikerül valakit megmenteni, rendszerint kénytelen az olvasó szembenézni azzal, hogy miféle borzalmas világ is az, ahol pillanatok alatt kell valakinek döntenie, hogy hisz-e a vele szemben álló fegyveres embernek. Akkor ússza-e meg élve a helyzetet, ha leszáll egy teherautóról, vagy épp ellenkezőleg, ha marad, és hagyja, hogy az ismeretlenbe vigyék. Az áldozatok szempontjából gyakorlatilag csak rossz és még rosszabb közül lehet választani.   

Hogy az esetek többségében Perlasca mégis időben odaér - egy alkalommal még Adolf Eichmannt is kioktatja arról, hogy ő diplomáciai semlegességet élvez - , egy fokkal még összetettebb, ám egyúttal sokkal hétköznapibb etikai dilemmára is ráirányítja a figyelmet. Emlékezhetünk Antoine de Saint Exupéry A kis herceg című könyvének egyik gyakran idézett mondatára: "Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelidítettél." Giorgio Perlasca történetében ezzel olyan formában szembesülhetünk, hogy a férfi által megmentett emberek nagyon hamar képesek az általuk egyetlen mentsvárnak tekintett embernek is szemrehányást tenni. Meg kell azonban érteni, hogy egy ilyen helyzetben igencsak törékeny dolog a bizalom, ám a csak ránk számítókat csak azért sem szabad a sorsukra hagyni. Úgy gondolom, hogy mindez az emberi közösségi lét egyik alapproblémájának olyan érzékeny megragadása, ami több iskolai korosztály esetében is jó alapnak bizonyulhat a téma közös feldolgozásához. 

Mindenképp meg kell még említeni a könyv végén található függeléket is, a rövid történeti áttekintést, a részletes fogalommagyarázatot és névjegyzéket. A kötet belső borítóján egy térkép látható, rajta kis ábrákkal jelölve a csillagos házakat és a spanyol védett házakat, hogy ezzel is érzékeltessék az olvasók számára, ez nem valami távoli világban, nem egy kitalált helyszínen, hanem bizony sokunk életének mindennapi közegében történt nem is olyan régen. Az összeállításban található még egy-egy rövid ismetető az Élet Menete Alapítvány és a Holokauszt Emlékközpont tevékenységéről, valamint egy visszaemlékezés, amelyben Giorgio Perlasca fia, Franco meséli el, hogyan derült ki édesapjáról, hogy egy hős. A férfi ugyanis a háború után nemes egyszerűséggel ugyanott folytatta békés átlagéletét, ahol az kényszerűen félbeszakadt, embermentő tevékenységét pedig még családja előtt is titokban tartotta. Hát ezért voli ő (sokáig) láthatatlan.