A három ciklusba sorolt versek egy része valóban a kisiskolások gyermekhangján szólal meg, s szépen cseng a cérnahang is: bajok akkor vannak, mikor óhatatlanul belehallani a felnőtt szólamokat a kvázi-gyerek megnyilvánulásokba. Olyankor oda a báj, s a didaxis térhódításával oda a vers hitele is. Például a Lajcsi meg a tajcsi című vers beszélője egy Lajcsi nevű kisfiú. Lajcsi tajcsival szembeni kritikája azonban valójában felnőtt kritika, s a gyerek szájába adott szavak nem pusztán keserűen, de kifejezetten hamisan csengnek, mikor Lajcsi „apukáját” minősítik: „Ha az apukám tajcsizik,/ magam eláshatom,/ se lát, se hall, mint egy süket, / lelassított majom.”

A természetesen létező felnőtt-gyerek ellentét gyermekszemszögű megfogalmazása kristálytiszta hangot kívánna; de kilóg a lóláb a nevelő célzatú Szupermen című versből is. A zsebben hordott Szupermen élő lelkiismeretként működik, s az ötlettel talán nem is lenne baj, de a versben beszélő gyermek sóhaja nyelvileg gyenge, emberileg – gyermekileg – hiteltelen: „Helyes fiú ez, így merengtem,/ de nyaktól fölfelé fejetlen.// Hiszen meszet azért nem ettem, / sosem bulizni lehetetlen.”

Sajátos társadalomkritika jelenik meg a Soroló című versben is – viszont olyan erős nyelvi szövevényben, hogy csiribiri-zabszalmaként funkcionálnak a különböző lehetetlen árucikkek nevei, s mivel a formát nem feszíti szét a többetmondás kényszere, így a szöveg önálló életre kel és hitelesen működik.

A kötet legszebb darabjaira érvényesnek bizonyul Szabó T. Anna költőnő Lackfi János „felnőtt” verseire vonatkozó megállapítása: „a hétköznapira csodálkoznak rá, úgy mutatják fel a közönséges tárgyakat – egy barna füstarany-lapokkal borított hagymát, a leves zöldes lápvilágát, a páfránylevelek fogazatát, egy utca perspektíváját – mint egy megkomponált csendélet egybeillő részeit, a világban ható erők metszéspontját. Ez nem puszta áhítat és még csak nem is igazságkeresés: csupán a létezés vállalása.”

A törpe és az óriás közötti létforma az emberé: nem mindegy, mire és hogyan irányítjuk rá gyermekeink tekintetét, figyelmét, míg maguk is törpéből – Lóciból – óriássá lesznek. És amikor – Szabó Lőrinc szavaival élve – „ijesztő (…) odalentről, / hogy olyan nagyok a nagyok,/ hogy mindent tudnak és erősek, / s én gyönge és kicsi vagyok”, biztosan előbb jelent vigaszt és örömet a gondolat, hogy „Ha a szememet lehunyom,/ Isten rajzol a szemhéjamon.”, vagy a rímes disztichonba – leoninusba – foglalt Téli leltár (Fű-fa-bokor csupa szálka, mint nagyapának az álla,/ sörtebozontja fehér, / zizzen a, villan a dér.”) – mint a gyerekversnek álcázott, törpét és óriást is feddő pedagógia.

Móra, 2007. 62 oldal (1490 Ft)

(A recenzió eredeti megjelenésének helye a Csillagszálló)