Herman Koch számára A vacsora című regénye hozta meg az igazán komoly sikert. Az író szerint ennek oka egyrészt a témában rejlik, hiszen egy speciális témát dolgoz fel, ahogyan a szülők felelősséget vállalnak bűnt elkövető gyermekeikért. Másrészt a nyelv, amin megírja ezeket a történeteket, inkább nevezhető politikai inkorrektnek, ez szintén érdekesebbé teszi őket. Ugyanakkor a beszédmód vízválasztó is általában Koch alkotásainak megítélésében: az európai olvasó többet elbír belőle, az Egyesült Államokban viszont már zavaró. Oroszországban pedig teljesen megfordul a morális nézőpont: hogy egy szülő saját maga érezze azt a társadalmi felelősséget, hogy gyerekét önként adja át a rendőrségnek, ha valami bűnéről tudomást szerez, Koch szerint  az orosz ember számára elképzelhetetlen.

Mindkét magyar nyelven megjelent regény a thriller zsánerébe sorolható. Benyó Rita  szerint nehéz is úgy beszélni róluk, hogy ne spoilerezzen azok előtt, akik még nem olvasták a könyveket. A speciális struktúra alapja a speciális írói módszer: Koch nem tervezi meg előre történetét, fejezetről fejezetre halad, és maga sem tudja, mi fog történni a következő fejezetben. De nem is szeretne olyan író lenni, akinek a könyveiben már 10-20 oldal után biztosra vehető, ki a gyilkos. Szórakoztatni akar az első mondattól az utolsóig, és nem érzi degradálónak, ha ezek után szórakoztató irodalomnak nevezik. amit csinál. 

Koch a regényeiben egyaránt alkalmaz klasszikus és popkulturális utalásokat. A vacsora elején például megidézi az Anna Karenina híres nyitómondatát a boldog és boldogtalan családokról. Az író önmagát a klasszikus 19. századi családregények tradíciójába helyezi. Sokat idéz Dosztojevszkijtől is, nem véletlen, hiszen a bűn és a bűnhődés alaptémája az ő regényeinek is. A kérdés persze az, hogy az bűnhődik-e, aki a bűnt elkövette, valamint hogy miden bűn büntetést érdemel-e. A buta emberek által elkövetett kis bűnök általában felfedeződnek, de vannak intelligens emberek, akik nem csak nagy bűnöket követnek el, de még azt is elérik, hogy a büntetés alól kibújjanak. Koch egy harmadik lehetőséget is felvázol: ha például valaki fiatalkorában megöl egy embert, leüli a börtönbüntetését, majd szabadulása után komolyan gondolja, hogy ő már megbűnhődött, élheti úgy az életét tovább, mint a tette előtt.  

Koch regényei azonban mégiscsak kötődnek egy modernebb hagyományhoz is, ahogyan egyes szám első személyű (megbízhatatlan) elbeszélők mesélik saját történeteiket. Ezek a figurák alapvetően ellenszenvesek, kis túlzással pszihopatáknak, szociopatáknak is mondhatók. Pontosabban olyanok, amilyenek, aztán az olvasó majd eldönti, hogyan viszonyul hozzájuk. Az olvasás logikája szerint kezdetben természetesen szimpatikusabb a narrátor, hiszen ő számít az első kapaszkodási pontnak, ha belépünk egy történetbe, később adott esetben fokozatosan távolodhat ettől az elgondolástól az olvasó, akinek magának kell tisztában lennie azzal, a főszereplők világlátását milyen szinten képes elfogadni. Ugyanakkor úgy is alakulhat a befogadás folyamata, hogy az olvasó kénytelen bevallani magának, hogy ellenszenv ide vagy oda, a karakterek által elkövetett hétköznapi apróbb bűnöket maga is elköveti. Koch úgy fogalmaz, ezek a karakterek hasonlítanak rá, egy kicsit a saját sötét oldalának megtestesítői, nem véletlen, hogy egyik könyvéről írt kritikában szerepelt az frappáns szókapcsolat, hogy a "kelet-amszterdami Jekyll és Hyde".

Ha egy könyv sikerrel valósítja meg saját célkitűzéseit, és tényleg az első mondattól az utolsóig szórakoztat, ráadásul igazán meglepő csavarokkal is szolgál, ezenkívül sok nyelvre lefordítják, globálisan is széles körben ismert lesz, nem kerülheti el a sorsát: megfilmesítik. Azonban ez egy kicsit összetettebb folyamat, mint leülni és fejezetről fejezetre írni, amit szeretnénk. A beszélgetés végén szó esik egy tervről, miszerint Cate Blanchett rendezte volna A vacsora adaptációját.  Koch sajnálja, hogy végül nem így történt, másrészt azonban örül, hogy a megvalósulni látszó projekben többek között Richard Gere is szerepelni fog. 

Fotó: Bánkúti Sándor