Ehhez járult hozzá, hogy a beszélgetés helyszínét Rofusz Kinga természetfeletti birodalomba repítő képei vették uralom alá. (Az illusztrátor kivetített képei és a kézről-kézre járó Rofusz-kötetek szintén az eredményes beszélgetés hozzávalói voltak.) A ráhangolódás után megtudtuk, hogy ezeknek a kész könyvtárgyaknak a megszületését mindig egy könyvmakett készítése előzi meg, ami egyfajta folyton újrarajzolódó vázlatként funkcionál. Lapis erre a könyvalkotási folyamatra többször is rákérdezett. Először arra volt kíváncsi, hogy mennyire szól bele a könyv írója és kiadója a tervezés, az illusztrálás folyamatába. Rofusz elmondása szerint eddig szerencsére olyan írókkal dolgozott együtt, akik mindig szabad kezet adtak neki, és mindent az ő meglátására bíztak. Az viszont általános tapasztalat, hogy a nagyméretű könyveket, mint például Máté Angi Emlékfoltozókját a kiadók nem szeretik, ugyanis nem könnyű elhelyezni őket a könyvespolcokon, a szülők pedig nem tartják gazdaságosnak egy 20-30 oldalas, kevés történetet tartalmazó könyv megvásárlását. Ezt a tényt Rofusz nagyon fájlalja, ugyanis nála általában a könyv témája határozza meg a könyvméretet: az Emlékfoltozóknál mindenképpen égbeszökő, A kapitány és narancshalnál vízszintes könyvtárgyban gondolkodott. Ezután a magyarországi gyerekkönyvek szövegközpontúságára tért ki az illusztrátor – amit szintén nagyon sajnál – mivel más országokban, például Spanyolországban és Angliában már egy jó ideje közkedveltek a képeskönyvek, és a teljesen szövegmentes, silent book-ok is, amelyek a gyerekek vizuális nevelésére is törekednek. (Megtudtuk, hogy Rofusz Kingának nagy vágya és terve egy ilyen könyv alkotása.) Bár azt is hozzáteszi, hogy nálunk is kezd kialakulni a képek felé történő hangsúlyeltolódás a gyerekkönyvekben. Itt főként fordításokat emelnek ki Lapissal (Catarina Sobral: Asimpa, A titokzatos szó; Satoe Tone: Pipó utazása). Pedig Rofusz szerint minél kisebb egy gyerek, annál teljesebb a képi világa, így a kisebbek nyitottabban és bátrabban olvasnak képeket. Az illusztrátor elmesélte, hogy ő folyton családja körében, a konyhaasztalon dolgozik, így gyerekei többek között az ő alkotásain nőttek fel, ezért számukra nem okoz gondot egy elvontabb kép értelmezése. Bár viccesen azt is megjegyezte, hogy sokkolóan hatott rá kisfiának az a kijelentése, miszerint ő azokat a könyveket szereti a legjobban, amikben nincsenek képek.

Ezután Lapis arra is rákérdezett, hogy milyenek a visszajelzései, mit tudnak kezdeni az ő képi világával az őt értelmezők? Rofusz nagyon szélsőségesnek tartja ezeket a véleményeket. Értelmezőinek egy része nagyon szereti a munkáit, egy másik része pedig depresszívnek, szomorúnak, lehangolónak tartja. Ez utóbbihoz azt fűzte még hozzá Lapissal együtt, hogy az ő munkái mindig mélyenszántó értelműek – ahogy az illusztrált szövegek is – így valószínűleg a felszínes ítélkezők nem kedvelhetik az ilyen jellegű műveket. Rofusz alkotási folyamatához visszatérve Lapis arra volt kíváncsi, hogy miután az illusztrátor megkap egy szöveget, miként találja ki azt, hogy milyen legyen annak a történetnek a színvilága vagy szereplője? Megtudjuk, hogy Rofusznak sokszor el kell olvasnia a történetet, amíg ráhangolódik és magává teszi úgy, hogy az már ne kapcsolódjon szorosan a szöveghez, hanem valami új értelmet nyisson meg. Például az Emlékfoltozók elolvasása után úgy érezte, hogy a történetek mélysége, intimitása miatt nem tudja azokat illusztrálni, mivel úgy tökéletesek, ahogy vannak. De aztán mégis elkezdett benne működni a történet, és megszületett egy pasztelles, szürreális képi világ. („A színvilág magától jön. Azt valahogy megéreztem, hogy az Emlékfoltozók pasztelles, a Kapitány és narancshal kékes, az Irjam és Jonibe pedig pirosas lesz.”)

Mindez után Lapis megkérdezte, hogy hogyan lett Rofusz animációs filmesből könyvillusztrátor? Megtudtuk, hogy az illusztrátor már kiskorában eldöntötte, hogy mindenképpen rajzolással fog foglalkozni, ugyanis ő csak olvasni és rajzolni szeretett. Nem volt tehát meglepetés, hogy a Magyar Iparművészeti Főiskola animációs szakán végzett, majd a Pannónia Filmstúdiónál dolgozott. A Mozgókép Alapítvány pályázatának köszönhetően pedig olyan szerencsés volt, hogy egyedi, szerzői filmeket készített. A filmkészítést is nagyon szerette, de keserves és nagyon lassú (három-öt évig készült el egy négy-ötezer rajzból álló filmmel) munkának találta, ami folyamatos koncentrációt és kitartást igényel. (A sellő és a halász és az Arlequin című filmjei fent vannak a YouTube-on.)  Így amikor megszűnt ez a támogatás, más lehetőséget keresett. Ekkor (2009-ben) jött Sándor Csilla, a Csodaceruza szerkesztőjének felkérése Schein Gábor Irijám és Jonibe verseskötetének illusztrálására. (Rofusz verseket szeret a legjobban illusztrálni, mivel a versek millió asszociációs lehetőséget rejtenek magukban.) A felkérés pedig nagy elismerést hozott számára, amikor 2010-ben elnyerte ezért a könyvért az IBBY Év Illusztrátora díját.

Lapis arra volt még kíváncsi, hogy a többi kortárs illusztrátor közül ki az, aki hatást gyakorol az ő munkásságára, illetve szerinte van-e valami szemlélet, ami meghatározza a mai illusztrációkat? Rofusz Szegedi Katalint és Richly Zsoltot, A kockásfülű nyúl rendezőjét emelte ki, akik őszinte tanácsaikkal mindig bátorítják és inspirálják őt. A mai gyerekkönyv-illusztrációk szemléletére vonatkozólag annyit nyilatkozott, hogy szerencsére nagyon sokfélék és bátrak.

Lapis nemcsak kiváló kérdezőként, hanem nagyon jó Rofusz-kép olvasóként is szerepelt, ugyanis felhívta a figyelmünket ezeknek a képeknek a stílusjegyeire is. A maszkszerű arcábrázolásra, a képen megmutatkozó átváltozási folyamatokra, a képek szakrális jellegére. Rofusz szerint ez sohasem tudatos, mindig utólag derül ki, hogy a megszületett kép részletei mennyire helyén vannak. A képek kompozíciója viszont nagyon is megfontolt, hiszen az egyértelműen érezhető, hogy például a kép sarkában ülő lény sokkal magányosabbnak fog tűnni, ha a kép nagy részét egy monumentális épület teszi ki. A perspektívára viszont szándékoltan nem figyel, mivel a hiperrealista képek szerinte nagyon unalmasak, és nem adnak teret az értelmezésnek.

A beszélgetés végén még szóba került az illusztrációk repülő és úszó poézise, ami már-már felismerhető védjegyévé vált Rofusznak és nem mellékesen nagyon jól illeszkedik ahhoz a költői, grotesztk és szürreális képzeletvilághoz, amit ő illusztrátorként a legjobban szeret. A közönség kérdései és a zárószó után a kézről-kézre járó Rofusz-kötetek még marasztalták a közönséget, de egy kis idő után, úgy ahogy az Emlékfoltozók tündérrigólányai, mindenki odébb költözött, maga mögött hagyva egy-egy megfoltozott emléket.

Fotó: Uri Dénes Mihály