PRAE.HU: Kinek vág vissza az irodalom?

Például azoknak, akik szerint az irodalom mellékes dolog, a bölcsészet fölösleges és nevetséges időhúzás, improduktív merengés romkocsmák mélyén, és a művészet csupán szórakozás, könnyed szabadidős tevékenység. Hosszú a frontvonal, sok irányból érkezik támadás. Szerintem ha egy kultúra így áll a művészetéhez, az komoly válság jele. Ahogyan az is, hogy a közgondolkodásban egyfajta elművészietlenedés zajlik, aminek például egyértelmű jele a művészeti oktatás háttérbe szorulása.

PRAE.HU: A művészet, mint gyűjtőfogalom került most szóba, ám a közoktatásban az irodalom mintha szeparáltan, a többi művészeti ágtól hermetikusan elzárva létezne.

Sajátos magyar hagyomány is, hogy a művészetek közül számunkra az irodalom a legfontosabb. A közgondolkodás szerint nekünk sokkal fontosabb költőink vannak, mint például festőink vagy a zeneszerzőink. Ez az oka annak is, hogy magas óraszámban tanuljuk az irodalmat, miközben a festészetet és a zenét szinte alig. Természetesen minden ember beszél, de nem minden ember fest vagy zenél – ezért a legfontosabb tárgy az irodalom. Épp ezért nem lenne jó megoldás egy átfogó tárgyat kreálni, mondjuk Művészetek néven, amiben benne lenne minden. Rajz, irodalom, zene tánc, dráma stb. Az irodalmat sajátos kifejezési eszközei és különleges fontossága miatt külön kell tárgyalni, de jó lenne a tanítása közben újból és újból átjárókat találni a többi művészi ág felé: például tudatosítani azt, hogy egy művészi korszakban élő alkotók gyakran mennyire hasonló problémával küzdenek függetlenül attól, hogy épp írók, festők vagy szobrászok-e.

PRAE.HU: Ez a sajátos eszközrendszer az irodalomban a hétköznapi beszélt nyelv. Sikeres út lehet az irodalomoktatás terén annak a tudatosítása, hogy a tárgyalt művekben is csak olyan érzésekről van szó, amelyeket mi is átélünk, és olyan módon, ahogyan mi is beszélünk róluk a mindennapokban? 

Szerintem igen. De ezt nehéz tudatosítani. A diákokban erősen él a vágy, hogy amivel az iskolában foglalkoznak, legyen pusztán tananyag, ne az életük része. Az iskolát gyakran nem tekintik olyan térnek, ahol akár a saját életükről is gondolkodni kell. Nap mint nap küzdök, hogy az iskola megítélését kimozdítsam abból a szerepből, ahogy a diákok szeretnék látni. Nem könnyű ügy, de érdemes küzdeni vele.

PRAE.HU:Az ókor nagyon távolinak tűnhet egy tizenöt éves fiatalnak.  Van mégis valamiféle átjárás a régmúlt és a jelen között?

Szerintem igen. A könyvemben is ezt próbáltam bebizonyítani. Már többször elmondtam: szerintem tévhit az, hogy egy mű csupán attól, mert régi, egyben elavult is lenne. Ismerek kortárs műveket, melyek már most elavultnak hatnak, és ezer éveseket, amelyek modernnek. Minden jó mű modern. Persze nem mindig könnyű feladat megtalálni az „átjárást”. Most írom a második kötetet, és úgy érzem, a zsidóság vagy a kereszténység világképéről írni nehezebb, mint az antik világról. Elvileg több közünk van a kereszténységhez, ám az ókori irodalom egyértelműbbnek, körülhatároltabbnak tűnik; persze főleg azért, mert a legnagyobb része egyszerűen nem maradt ránk. Azonban hozzá kell tenni, hogy az a mi szerencsénk – vagy épp szerencsétlenségünk -, hogy az antik irodalom nagyon meg van rostálva; de ami fennmaradt belőle, az pont a középkor révén hagyományozódott ránk. Így érdekes a kérdés, hogy hogyan juthatott át ezen a rostán például Catullus? Egyáltalán miért voltak számukra annyira érdekesek a „pogány” műalkotások, hogy pénzt, időt nem kímélve másolták őket? Ha ebbe belegondolunk, ott lehet a kérdésre a válasz: a középkor vajon milyen „átjárót” talált az antik művészethez? Már nekik is nagyon régiek voltak. Szerintem ugyanazt, mint amit mi. Hogy ezek a művek igazából kortalanok, azaz modernek; minden korszak megtalálja bennük azokat a kérdéseket, amelyek neki épp aktuálisak és húsbavágóak.

PRAE.HU: Az internethasználat széles körű elterjedtsége mutatta meg nagyon határozottan, hogy talán nem feltétlenül félkész irodalomtörténészeket kellene az iskolákban magyar órán nevelni, hanem olvasókat, akik a különféle szövegtípusok közt képesek különbséget tenni, s akár egy hoaxról is felismerni nyelvi jellemzői révén, hogy átverés.

Az irodalomtörténeti megközelítés és az internet adta lehetőség, illetve az a gondolkodásmód, ami az internetben testesül meg, szerintem nem kibékíthetetlen egymással. Eszembe juthat Arisztophanészről egy hoax is, sőt az a jó, ha eszembe jut. Valóban, az irodalomtörténetre korábban egyfajta történelmi segédtudományként néztünk, és ez a szemlélet száz évvel ezelőtt egészen biztosan aktuális és fontos volt, de ma talán már nem annyira aktuális. De a történetiség ettől még lehet releváns rendezőelv, és nem hinném, hogy meg kellene szüntetni.

PRAE.HU: Nem kíméli a könyv a gyerekeket. Ahhoz képest, hogy szórakoztató formában adja elő témáját, rengeteg információval szolgál. Szabad a gyerekeket ennyire terhelni?

Vitatkozom azokkal, akik erőltetik az örömelvet, akik szerint úgy kellene rászoktatni a gyerekeket az irodalomra, mint a drogra. Mert ez nem mindenkinél működik. Az olvasás öröme hosszú tanulási folyamat eredménye, ez a tanulás pedig valakinek erőfeszítés, valakinek gond nélkül megy. Nem mindig egyszerű az agyunkban kapcsolódási pontokat kiépíteni. De ahhoz, hogy ezeken a pontokon legyen adatforgalom, kellenek adatok – szövegek, adatok, hogy tudjunk asszociálni. A metaforáról például azért kell tanulni, hogy meg tudjuk fogalmazni azt a nyelvi jelenséget, amivel egyébként nem csak a költők, hanem minden hétköznapi beszélő is él. Nem azért, mert anyag.

PRAE.HU: Működik az irodalomoktatás interaktív formában is? Hoznak a diákok maguk is ötleteket, ajánlanak olvasmányokat?

Jó lenne, ha az irodalomoktatás egyre interaktívabbá válna. Egyébként egy fakultációs csoportban gond nélkül lehet interaktív órát tartani. Alapvetően én hozom a témát, és az óra elején még nem tudom mi lesz a következő héten, ez az aktuálisan tárgyalt műből előjövő problémákból következik majd. Ha a diákok nem állnak elő mással, én ajánlom a következő óra témáját is. Többet olvastam, több tapasztalatom van, több minden jut eszembe. De volt már olyan is, hogy ők hozták össze az óra anyagát, csupán annyi volt a dolgom, hogy mederben tartsam és haladjunk előre. Az elvégzendő tanagyag szempontjából sem veszélyes módszer ez, mert bár kerülőutakon, de mégiscsak a feladat végére járunk. Nem is az a fontos, hogy mindent végigvegyünk, hanem hogy akár egy életmű kapcsán átbeszéljük  a lehető legtöbb témát.

PRAE.HU:Amikor a diákok hozzák az ötletet, milyen gyakran esik választásuk kortárs témákra?

Nagyon ritkán. A kortárs irodalom helyzete a diákság azon köreiben, akik között én mozgok, igencsak furcsa. Van egy markánsan gondolkozó művész-értelmiségi réteg, akik azért harcolnak, hogy a kortárs irodalom is kerüljön be a tananyagba. Ugyanakkor a diákok részéről nincsen erre igény, nem tudják, miről van szó. Miközben a diákok aktív művészetfogyasztók, ezt mindig fontos hangsúlyozni, hiszen ez a generáció is néz filmeket, hallgat zenét, és olvas; de nem kortárs „magas” irodalmat, azaz nem olvasnak kortárs költőket, nem rohannak könyvfesztiválokra, szerzői estekre. Az jó kérdés, hogy miért nem. És miért baj, ha azt olvassák, ami őket érdekli? Ha nekem mégis az lenne a célom, hogy azt is olvassák, amit nem szoktak, ezeket a műveket sokkal csalafintább módon kell a kezükbe adni, ráébreszteni őket, hogy nekik is lehet igényük az ilyesmi művekre. Egyébként próbáltam például posztmodern, kortárs szépirodalmat olvastatni a diákokkal, de sokkal nehezebb feladat volt nekik is és nekem is, mint antik irodalmat tanítani, vagy bármelyik másik korszak irodalmát. A l’art pour l’art olyan szintre emelkedett a posztmodernben, amit előtanulmányok nélkül ma már nem lehet befogadni. Hogy konkrét legyek: miután föladtam kötelezőnek Esterházy Péter Daisy című kisregényét, az órán elővettük a mű egy oldalát, felfejtettük az utalásokat, aztán ott álltunk, hogy akkor most ezzel mit kezdjünk. Szomorú volt szembesülni azzal, hogy az a beszédmód, ami „annak idején” rendkívül erős volt és markáns jelentéssel bírt, mára megkopott, és a kortárs diákok teljesen eltanácstalanodtak tőle. Ez már nem az ő nyelvük. De ugyanezek lelkesen vitatkoztak Csokonai egy versén. (Vagy én voltam a hibás, rosszul tálaltam Esterházyt?)

PRAE.HU: Az aktív művészetfogyasztást nagyon befolyásolja, hogy mi jut el a fogyasztóhoz, mondjuk a metró mozgólépcsőjén is bámulható hirdetések formájában. Kortárs költők ritkán láthatók óriásplakátokon. De például a hiphop kultúra iránt érdeklődő fiatalok számára a slam poetry is lehet egy sikeres átjáró a kortárs költészet felé.

A slam jó példa, hiszen azt mutatja, hogy ott van a diákok életében az irodalom. Mert nálunk (Piarista Gimnázium) is vannak diákok, akik jól ismerik ezt a műfajt, estekre is járnak, videókat néznek, stb. A slam talán megtalált egy utat a nagyközönséghez, amit az ún. magas irodalom mostanában nem mindig talál. De én még nem nagyon merek beszélni róla, úgy érzem, tulajdonképpen még csak most születik valami, amit mi slamnek hívunk. De hogy mi ez? Izgatottan várom, mi lesz a sorsa ennek a műfajnak. Szerencsére más próbálkozások is irányulnak arra, hogy leszálljunk abból az elefántcsonttoronyból, amibe a klasszikus posztmodern belecsavarta önmagát. Például amit Térey János, Lackfi János, Szálinger Balázs, Varró Dániel csinál. Akár tetszik, akár nem, elkezdődött a klasszikus posztmodern utáni korszak, amit nevezhetünk bárhogy, például neo-neo-neoklasszicizmusnak, vagy poszt-posztmodernnek, de mindegy, hogy nevezzük, az biztos, hogy a mai fiatal olvasókat jobban megszólítják például Varró Dániel, Kovács András Ferenc vagy Lackfi János versei, mint a „posztmodern bölények” nagyprózái.

PRAE.HU:Az iskolai kötelezettségeken túl olvasnak a gyerekek? Virágzik a gyermek- és ifjúsági irodalom, ha úgy vesszük, ebből a szempontból is óriásiak a lehetőségek.

Aki olvas, sokkal többet olvas magának, mint az iskolának. És ez így természetes. Aki meg nem olvas, az szinte csak az iskolának olvas. És ez is természetes. Hiszen csak az iskola kötelezi őt olvasásra, saját érdeklődése nem. Én igazából nem tudom, mi is az ifjúsági irodalom. Ismerek egy szerkesztőt, aki szerint az a mű ifjúsági, aminek kamasz főhősei vannak. Lehet. De azért én örülök, hogy nem kell a szereplők életkora szerint csoportosítanunk irodalmi műveket. Persze, vannak témák, amikre a fiatalok érzékenyebbek, de egy érzékeny fiatal mindenre érzékeny, ami emberi. Ám minden definíciós nyavalygásom ellenére nagyon örülök, hogy virágzik az ifjúsági irodalom; és pont illeszkedik abba a trendbe, amiről beszéltem: ahogy az irodalom megint utakat keres a nagyközönség felé. És ebből látszik, hogy nem csak a ponyvairodalomnak van lehetősége megtalálni ezt az utat. Azért A szürke ötven árnyalata nem lett a könyvesboltok egyedüli császára, az emberek olvasnak mást is.

PRAE.HU: Ugyanakkor az ifjúsági irodalom mégis tipikus generációs problémákra adott válaszlehetőségekkel szolgál egy-egy adott korosztálynak.

Szerintem mindig az a kérdés, hogy egy téma, amit egy író feldolgoz, művészi probléma-e? Ha például egy szerzőt inkább érdeklik szociológiai kérdések, mint művésziek, és nem íróként, hanem inkább szociológusként ír, lehet, hogy nagyon fontos műveket fog létrehozni, de ezek művészi szempontból talán nem lesznek annyira izgalmasak. Mondok egy példát: az ifjúsági irodalom kapcsán icipicit csapdának érzem, mikor például azt hallom, hogy az internetes zaklatás témája mindenképp regény után kiált. Persze, kiálthat regény után, lehet, hogy regényként kell megszólalnia ennek a súlyos problémának, de ha kiált, ne azért tegye azt, mert mostanában sok ilyen eset történik. Az irodalom ne csússzon át pszichológiai terápiába, ne váljon epikus köntösbe öltöztetett szociológiai tanulmányba. Ne keverjük össze a dolgokat egymással, mert akkor leegyszerűsödnek a problémák. A művészet szerintem nem válaszokat szokott adni, hanem inkább megtanít kérdezni.

Fotó: Szöllősi Mátyás