Murín eddigi munkássága távol áll a dokumentarista irodalomtól: prózákat, esszéket, tanulmányokat jelentett meg. Miért nyúlt hát éppen most a ’90-es évek gengszervilágához?  „A rendszerváltás utáni időszak annyira drámai, hogy egyszerűen képtelenség elmenni mellette. Elképzelhetetlen forgatókönyvek valósultak meg: merényletek, bombázások, lövöldözések egymás után. Mondhatnám, hogy vadnyugat volt itt is, de nem, sokkal keményebb. Vadkelet.” – nyilatkozott az író.

A közönség fokozott érdeklődése bizonyítja, hogy Murín valóban eleven témát választott, hiszen mindenki emlékszik még a ’90-es években lejátszódó folyamatokra, amelyek egyaránt érintették Csehszlovákiát és Magyarországot is.  Ennek kapcsán Vályi István hívta fel a figyelmet az egyik kulcsmomentumra: miközben a két ország politikai vezetésében sokszor ellenétes véleményt fogalmazódott meg, addig az alvilágban teljes volt az egyetértés.

De miért éppen a rendszerváltás időszaka hozta magával a maffia felvirágzását? A szerző erre is talált választ: az államok egészen egyszerűen nem készültek fel a demokráciára, ezért a nagy szabadság eszméje kisiklott a medréből. Nem szabályozták a kereskedelmet, az ingatlaneladásokat, a zavarosban pedig csak azok tudtak halászni, akik addig sem féltek bepiszkítani a kezüket. Így lehetséges az, hogy az államapparátus a bűnözőkkel szövetkezett – egymástól várták a biztos alapot. Természetesen ez a viszony nem volt kiegyensúlyozott: a politikusok a hierarchia csúcsára helyezték magukat, a maffiát csupán a piszkos munka elvégzésére használták, nem gondolva azzal, hogy egy gengszter sosem száll ki.

A beszélgetés során mind az író, mind pedig a szerkesztők többször rámutattak arra, hogy a merényletek kapcsán Szlovákiának és Magyarországnak sem szabad egymásra mutogatnia, elvégre mindkét oldal ellenérzések nélkül használta ki a feszültségeket, sőt, képesek voltak a nacionalizmus ideológiájával takarózni. „Egyedül az a szerencsénk, hogy mindkét ország vesztett a maffiajátszmában.” – nyilatkozta Murín, majd mosolyogva hozzátette: „A mostani politikusok szerencsére már sokkal elegánsabban lopnak.”

Vályi István a könyv központi figurája, Jozef Rohác példájának segítségével világított rá arra, hogy az igazságszolgáltatás is csupán báb volt a hatalom kezében. Hiszen ki is Rohác? A patkány, a sapka, a fogász. A férfi, akinek a nevéhez a legvéresebb merényletek kötődnek. A férfi, akit halottnak nyilvánítottak, mert a hatalomnak éppen ez állt érdekében. A férfi, akit csak néhány hete ítéltek el. Akkor, amikor az államapparátusban már nem voltak olyan politikusok, akik veszélyben érezhették volna magukat miatta.

A szerző saját bevallása szerint Maffia határok nélkül célja egyáltalán nem az, hogy a minden kétséget kizáró igazságot felmutassa, csupán olyan szempontból tekinthető tényirodalomnak, hogy a hozzáférhető forrásokból építkezett. Nem vádirat tehát, sokkal inkább látlelet, ami természetétől fogva nem akar elfedni semmit. Vályi András szavaival élve: „E véres és durva korszak krónikájában nincs semmi meseszerű vagy fennkölt. Ez nem film, ez valóság.” 

Fotó: Bach Máté