PRAE.HU: Hogyan alakult ki szorosabb kapcsolatod a magyar irodalommal? Mi volt az első könyv, ami igazán nagy hatással volt rád?

Danilo Kis, a kedvenc íróm, rengetegszer hivatkozott Kosztolányira, és magára a Pacsirtára is. Aztán amikor a 90-es évek elején egy kiadó élére kerültem, voltaképpen teljesen önös érdekből fordíttattam le a könyvet: szerettem volna megismerni ezt a sokat emlegetett írót. Az elkészült munka aztán igazolta Danilo állítását: a Pacsirtát én magam is az egyik legizgalmasabb történetnek tartom. Talán azt sem túlzás állítani, hogy innentől kezdve kerültem szorosabb kapcsolatba a magyar irodalommal. Márait és Krúdyt is nagyon szeretem, a kortárs alkotók közül pedig Esterházy az, aki legközelebb áll hozzám. Ő egészen egyedi, és elképesztően érzékeny humorral operál, ilyen alkotóra ritkán akad az ember. De mondhatnám még Krasznahorkai Lászlót vagy Nádas Pétert is, mindketten zseniális írók. Nehéz kérdés ez, mert azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy Magyarország irodalmi élete olyannyira sokrétű és szerteágazó, hogy szinte lehetetlen egy-egy alkotót kiemelni. Ezt bizonyítja az is, hogy nem csak én kötődöm ezer szállal a magyar irodalomhoz, hanem a legnagyobb szerb írók is, mint például Milos Crnjanski.

PRAE.HU: Ha már szóba került a kortárs magyar irodalom, nézzük meg a dolog másik oldalát is: kik azok a szerb alkotók, akiket mindenképpen ajánlanál?

Mindig örülök az ilyen kérdéseknek, mert szeretem felhívni a figyelmet a kollégáim munkáira. Fontos az átjárás a kultúrák között. Úgy gondolom, Radoslav Petkovic, Svetislav Basara és Jelena Lengold az, akiknek a műveit igazán érdemes olvasni, akár laikus, akár irodalomtudós az ember. A magyar kritikusoknak egyébként egészen különös, és persze emellett remek rálátásuk van a szerb irodalomra. Izgalmas megfigyelni azt, miként is értelmeznek, elemeznek egy-egy alkotást.

PRAE.HU: Mit gondolsz, miért alakult ki az a tendencia, hogy a szomszédos országok egyre kevésbé ismerik egymás irodalmát?

A közvetítéssel egyetlen probléma van, ez pedig a történelemben gyökerezik. Amikor még létezett a nagy Kelet-Európa, akkor az írók közvetlenül fordítottak, tehát egy-egy magyar munkát a forrásnyelvről dolgoztak át lengyelre, szerbre, bolgárra. A ’90-es évektől kezdve azonban megbomlott ez a nagyszerű kapcsolat, és egy kis nemzet írójának munkája a legtöbb esetben már csak akkor jut el egy másik kis nemzet olvasójához, ha a történetét valamelyik nagy kultúrállam érdemesnek tartja lefordítani. Ilyesformán sokan nem is az alapműből dolgoznak, hanem az angol vagy német szövegből. Ezért furcsa: áttételes viszony van most a közép-európai népek irodalma között, pedig igazán fontos lenne, hogy közvetlenül ismerjük egymás kultúráját.

PRAE.HU: Ennek függvényében hogy látod, mennyire van igény Szerbiában a magyar irodalomra?

Szerencsére nagyon nagy az érdeklődés, éppen ezért rengeteg magyar író regényeit, köteteit ültetik át szerb nyelvre. Vickó Árpád ennek az átültetési folyamatnak a legfőbb képviselője, aki hihetetlen érzékenységgel tud lavírozni a nyelvek között. Emellett sok folyóiratunknak jelennek meg tematikus számai, amelyek szintén a budapesti irodalmi életre fókuszálnak. Magyarországnak tehát nagyon súlyos jelenléte van a szerb kultúrában. Szükség volt erre régebben is a nemzetiségek révén, és abban bízom, hogy ez az igény még sokáig megmarad.

Fotó: Bach Máté