Az Oroszlánkórus talán legnagyobb erőssége, hogy a legtöbbször egyes szám első személyben elbeszélt novelláknak igen sajátos, jellegzetes, sok esetben önmagukért beszélő hangjuk van. A zene a könyvben nemcsak témaként jelenik meg, de az elbeszélői nyelv is meglehetősen zenei, ritmusos. Éppen ezért a szöveg szándéka: erőteljesen – a muzsikához hasonlóan, illetve azzal együtt – hatni az olvasó érzelmeire, nemcsak egyszerűen a történetet felvázolni.

A zene mellett a novellák másik összetartó ereje, a család. A harminc darabból mintegy nyolc a gyerek szemszögéből íródott, és a felnőttek sokszor problémákkal, sérelmekkel teli világát veszi górcső alá. Különösen megindító ezek közül a Húsleves című, ahol egy kislánynak az édesanyját elcsábító, majd öngyilkosságba hajszoló zongoraművész szomszéddal, illetve apja hatalmas hazugságával kell szembesülnie, és fel kell nőnie a(z állat)gyilkosság, a vér látványához. Számos novella gyerekhőse ennél sokkal játékosabb formában ismerkedik meg a zenével, mint például a Füles fotel című novellának, a regény címét kölcsönző, Oroszlánkórus „al-novellájában”, ahol a nagyapa a nevetésével egy oroszlánlábú fotelt és a szoba különböző tárgyait rázza, szólaltatja meg.

Azok a novellák is, melyekben már nem kisgyerek a főszereplő, a család körül forognak. Talán nem véletlenül, hisz a könyv ajánlása úgy szól, hogy „Fiaimnak”. Sok esetben épp az apa (vagy a nagyapa), a családfő az, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a zene hagyománya tovább öröklődjön. Van, hogy ez a ragaszkodás a mániával egyenértékű, a család többi tagja számára terhet jelent, sebeket szaggat fel, és természetesen van, amikor átsegít a problémákon. Más novellákban pedig a zene egyben a lelkiismeret hangját jelenti.

Az Oroszlánkórust olvasva viszont mégsem maradunk csupán a család intim keretein belül. Több évtizednyi, főleg Erdélyt érintő történelem is megszólal néha a háttérben (mint például a Szeánsz-, A rendszer és ellenségei, vagy a Puerta del sol című novellában), ritkán vezérszólamként. Ez utóbbiban, a spanyolországi jelenben felhangzó flamenco ének és cipőkopogás hívja elő az emlékeket: a tömeg dübörgését, a diktátornak szóló tapsot és a monoton szólamok kiáltását, hogy végül mégis a napfény, és az abban fürdő két flamenco énekes zenéje elmossa azt, és a főszereplőben csak az öregek dallamának lüktetése maradjon.

Ahogy a novellák különböző zenei műfajokat kedvelő emberekről íródtak, úgy az elbeszélők is változatos, az általuk kedvelt műfajhoz hasonló hangon szólnak. A Hevimetál elbeszélője értelemszerűen a hevimetálra hajaz, a Limon con sal című novellában a La Lloronát éneklő, El Salvadorból érkezett lány is mintha pont Chavela Vargas híres zenéjének dallamára írta volna saját történetét. A nagymamát a keringő kelti új életre / veszi le a lábáról, mások életének a fordulópontját pedig ugyanaz, a legkülönfélébb műfaji sajátosságokat mutató szám, a Cry me a river jelenti, mely számomra a kötet egyik legerősebb, leglüktetőbb darabja is egyben.

Bár a könyv mély és komoly témákat tár fel, nagyon sok novella olvasása közben nemcsak elmosolyodunk a bajszunk alatt az intellektuális poénokon, de szívből fel is kacagunk (lásd Seprű). Dragomán legelső novelláskötete legalább annyira szórakoztató, amennyire megindító is egyben: az olvasás élvezetét a fénylő, piros könyvborító meg is előlegezi számunkra.

Némelyik novellában, például a Halleves címűben, a zene csupán búvópatakként, nem pedig vezérszólamként jelenik meg. A Stockholmban elköltött halleves kagylóinak a húsa, „hosszan kitartott mély csellóbúgásra” emlékeztet, mely „mohóságra csábít”. Ettől az élménytől, asszociációtól fogja magát a két szereplő – bár több évtizednyi különbséggel – otthon érezni magát a városban. És, talán a zenétől, vagy attól, hogy az élet lényeges dolgaihoz dallamot írunk, kerül majd minden a helyére.

Fotó: Árvai András