A sorozat a hulladéklerakóban talált szemetet – ami önmagában egyszersmind ready made és akkumuláció – absztrahálja tisztán a formaélvezet tárgyává. Valóban értelmezhetőek a fotók egy ilyen esztetizáló gesztusként, de hangsúlyt kellene, hogy kapjon a képek témájául választott környezetnek a megrendítő eleme is. Ez nem a formaélvezet, pusztán patetikus alapjainak eltörlését jelentené.

A képek kapcsolhatóak a kortárs diskurzusokban jelentékenynek mondható ökológiai gondolkodáshoz, és emellett nagyon jól egybevágnak az anthropocén hívószavával, vagyis azzal, hogy olyan földtörténeti korban élünk, ahol az emberiségnek a Földre gyakorolt hatása akkora, hogy kivívta magának a jogot egy olyan névre, amelyben utal saját magára. A képeken látható, tömörített szeméttömegek olyan mintázatokat rajzolnak ki, mintha egy földtani réteg vetületei lennének, és valóban: a szemétlerakásból kifolyólag már mondhatjuk, hogy kialakult egy olyan üledékréteg, amely abszolút mesterséges és az emberi nyomhagyás egyik évezredekig el nem tűnő példája marad – a távoli jövő archeológusainak ásatási terepe.

A képek komponáltsága nem sok teret ad a szociálisan elkötelezett, vagyis inkább ökológiailag elkötelezett interpretációnak. (Holott Mészáros más sorozataiban látható egyfajta szociofotós érdeklődés, bár rendre erős esztétizálással párosul mindez.) A kiállítás Facebookra feltöltött képeinél olvasható is egy komment, amely arra kérdez rá, hogy ezek absztrakt festmények-e. Könnyen lehet, hogy ez az egész csupán túlinterpretálás a részemről, de nem kívánnám beérni annyival, hogy amit látunk, az „harmóniába olvadó, az eredeti funkcióktól teljesen elváló, új értelmezést nyerő tárgyak vibráló tánca”. Épp ellenkezőleg, ezen kéne továbblendülni és a forma-tartalom összefüggés közötti, szinte groteszknek nevezhető minőséget megragadni, ahelyett, hogy a pejoratívnak vehető esztetizálás fokán megrekedve, csillogó szemmel bámuljuk a szép(?) képeket, bármi is legyen rajtuk.

Az ehhez kapcsolódó másik fontos téma lehetne az a tomboló anyagiság, amely a folyamatosan hangsúlyt kapó virtualitással és látszólagos anyagtalansággal párhuzamosan létezik. Gondolok itt arra, hogy a virtuális világainkat létrehozó és fenntartó gépek maguk hatalmas energiaráfordítással és számos ritka anyag felhasználásával készülnek, olyan anyagokéval, melyek kibányászása szintén az anthropocén egyik jellemző átalakító ereje lett.

A kiállítás pozícionálása és a képek kompozíciója kevés teret enged az ilyen szélesebb konceptuális értelmezésnek, mondhatni ellene megy, illetve megragad annak egyik komponensénél – a formailag élvezhető látványnál –, és így nem vállalja fel azt az értelmezési oppozíciót, amely gazdagítani képes a műveket. El lehet játszani a gondolattal, hogy mennyivel lenne erősebb a kiállítás, ha ugyanennek a motívumnak a jegyében a kiállítás tapéta méretben került volna megrendezésre, vagy ha – a kontextust tágítandó – objektként elhelyezésre kerül egy a képeken láthatóakhoz hasonló hulladékbála, felvállalva annak anyagiságát és tárgyiságát, nem pedig csak felhasználva annak felszínét, síkbeli dekorativitásként.

Mészáros László Modulus, avagy a véletlen rendező ereje című kiállítása a budapesti TOBE Galériában látható 2016. május 13-ig.

Fotók: TOBE Galéria