Abból is az anarchista, véres-beles mókamenetet: rögtön belezuhanunk a címszereplő nézőpontjába, és 20-30 perc elteltével azt vesszük észre, vele együtt hullatjuk a férgesét. Henry kettős pozíciójára egyébként ildomos figyelmet szentelni: habár amnéziás harci kiborggal akad dolgunk, ő nem sebezhetetlen. Inkább hat egy tesztfázisban lévő, idejekorán csatamezőre engedett Robotzsarunak, mint elnyűhetetlen szuperkatonának – az arctalan üzemmódban, intenzív szubjektivitással törtető főalak valahol félúton áll Amerika kapitány és az emlékeit vesztett Jason Bourne között. Ugyanannyira szuperhős, mint akció-módra kapcsolt, összefércelt frankensteini szörny: Naishuller ügyesen horgolja össze a protagonista hardware-jét egyre ösztönösebbé, brutálisabbá váló humán személyiség oldalával.

Rendezőnk, aki korábban kliprendezőként tevékenykedett, illetve a Biting Elbows nevű orosz indie rockbanda frontembereként gyilkolta hangszálait, leginkább a The Stampede és a Bad Motherfucker című FPS-nézetű nótákból nyert inspirációt – pontosabban, az utóbbi adott neki igazán szárnyakat. Belső nézőpont, eszelős rohanás, az akcióklisék csúcsra járatva, maximális guilty pleasure-ré hatványozva: a stáb GoPro Hero 3-kamerával, egy maszkként funkcionáló speciális riggel követi az elmebeteg Henryt. Mi, a közönség, pedig a kamerát. Henry zuhanásain, esésein, lövöldözésein, fejletépésein keresztül érezzük az energiáját, így a film nyomatékosan közli, felejtsük el az ún. belső kalandra vonatkozó kritériumokat, mint karakterábrázolás, dráma, lelki viharok. Noha E/1-ben szemléljük az egész hóbelevancot, a néző látószögemégis külső, korántsem belső: Naishuller a mészárlás örömét injektálja belénk sztorijában, amely leginkább a Crank 1-2. pörgésével rokonítható. Az öldöklés forgatagát pedig látjuk, a szemünk előtt zajlik, kívülről – a first-person shooter beállítások halmában mi vagyunk az első személyben randalírozók, a precíz mesterlövészek, a nagybetűs Avatárok. Onnantól pedig semmi nem tarthatja vissza a készítőbrigádot attól, hogy a kisgyerekként popcornt faló, kólát szürcsölő és bambuló ítész arcába kiabálja: jobb egyszerűen hátradőlni és mulatni. Tapsolni, visítva kacagni, ha gátlásainkat is levetkőzzük.

A négy évvel ezelőtti Mániákus-remake, valamint a Doom/ Duke Nukem-videojátékok esztétikáját egységbe olvasztó regében tucatcselekvéssé formálódik az összes gyilkosság, a filozofálásra ügyet sem vető tempó révén mégsem érezzük ezt gyermekbetegségnek. Ahogy a komputerjátékok zömében, ezúttal is súlytalannak, feleslegként kihajított ballasztnak érződik egy-egy antagonista jobblétre szenderítése, mi több, egy idő után örülünk, amiért az ellenlábas büntetést kap. Így könnyen elnézhető, amint az arcra applikált felvevőgép Henryvel együtt emelkedik magasba, vele együtt bukik alá a mélybe. Abszolút lényegtelen, hány tabut dönt le az ólomóda, hány négybetűs szó repked a levegőben, hogyan spriccel a vér, Naishullernél a cél szentesíti az eszközt. Nemes egyszerűséggel küld minket és Henryt Akan, az utálnivaló szuperkatona-gyáros hadúr után, és mivel a rohanás közepette azt vesszük észre, hogy ki akarjuk tépni a főgonosz szívét (lehetőleg, amíg dobog), boldogan repülünk az égig, hasonló lelkesedéssel esünk át drótkerítésen vagy csapódunk betonba – hiszen bátran gondolkodhatunk így. Miért ne, ha a videojáték-stíl dagadó kebellel vállalt, lazító, igen pozitívan értékelendő exploitation-ocsmányság? A Hardcore Henry egy pillanatra sem veszi komolyan önmagát.    

Gyakran folyamatépítő vágással sem találkozni, epizodikus, kaotikus, rapszodikus hentelésekből áll az egész cselekmény. Posztmodern, beteg humorú akcióvígjáték képkockái rohanják le az érzékszerveinket: emitt egy kommandós őrület, amott egy identitáskereső thriller, itt egy ránk kacsintó Asszony a tóban-poszter (Robert Montgomery belső nézőpontú 1947-es noirja, amelyet 23 évesen beszívva nézett végig Gaspar Noé, hogy aztán az Enter the Void fő ihletforrásává nőjön), ott egy génmanipuláció visszásságait ürügyként használó sci-fi bolondság, netán egy utalás A hét mesterlövészre. Naishuller kaleidoszkópja senkit nem kímél – pláne akkor nem, amikor a kísérő sztereotípiáját több személyiséggel életre keltő District 9-sztár, Sharlto Copley vezeti pályáról pályára, szintről szintre a címszereplőt. Ilyenkor éppen a buddy movie-k farvizén evezünk, a beszéd híján lévő vasmacsó főhős társa egy nagydumás, örökké földre kerülő, de rendre feltámadó ólomkatona, aki egy alkalommal tudós, később uniformisban durrogtató ezredes. Néha pedig adná magát a lehetőség, hogy az akcióroham ritmust visszavető melodrámaként szerepeljen le, végül a csak mutatóban létező szerelmi szál is ordas taslit kap egy szupersereg kiirtása és a telekinetikus képességekkel bíró opponens drótköteles lenyakazása után – a romantika vérbe mártása csak azért nem easter egg, mert a zárszóként előadott szeretőhalált újabb utószó követi.

„Fekszel és nyeled a véred, vagy felállsz és odaütsz?” – üzenetként valami ilyesmi dekódolható a Hardcore Henryből. A tanulság nagyon közel áll a kurrens mozit producerként jegyző orosz fantasztikum-pápa, Timur Bekmambetov sikeres Wantedjének kiszólásához. („Itt vagyok én, és visszaszerzem az életem irányítását! Te mi a faszt csináltál eddig?”) Kaszabold le, aki ártott neked, hiszen nincs más választásod, és miután ezzel végeztél, életed legnagyobb katarzisa megy végbe benned, hogy aztán minden idők legszuperebb Robotzsarujaként lelj rá álmaid nőjére (feltéve, ha rá akarsz lelni) és partizz a magad módján. Conan, a barbár, aki eltiporja opponenseit, és a halottak asszonyainak sirámait hallgatja (ha akarjuk, ezt orosz vagy kimmériai erőszakmentalitásnak is hívhatjuk), újjáéledhet a nyüzüge geek Wesley-ben, Henryben, az amnéziás gépállatban, valamint rajta keresztül bennünk, a nézőkben.

Hardcore Henry

Színes, szinkronizált orosz-amerikai sci-fi akciófilm, 2015, 96 perc

Írta és rendezte: Ilya Naishuller

Zene: Darya Charusha

Operatőr: Pasha Kapinos, Vsevold Kaptur, Fedor Lyass

Vágó: Steve Mirkovich

Szereplők: Sharlto Copley (Jimmy), Danila Kozlovsky (Akan), Haley Bennett (Estelle), Tim Roth (Henry apja), Darya Charusha (Kátya)

Forgalmazza: Vertigo Média Kft.

Bemutató: 2016. április 7.

Korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott!