Ez a negyedik magyar nyelvű Heaney-kötet, amit most a FISZ és Jelenkor adott ki. (Az előző kötet, ami még válogatás volt, és Hűlt hely címmel jelent meg 2010-ben a Kalligram gondozásában, a Magyar Narancs Minimum tizenegyes listáján első helyet kapott.) A verseket Ferencz Győző, Gerevich András, Imreh András és Mesterházi Mónika fordította, a kötet végén szereplő, Hitelt adni a költészetnek című, Nobel-díj átadási beszédet pedig Szilágyi Mihály.

Lesi Zoltán a Heaney-t kevésbé ismerők számára is hasznos, rövid összefoglalója az első kötet Ásás (Digging) című, programadóként elhíresült verséhez vezetett, s a szöveg valóban jól demonstrálja Heaney költészetének egyik alapvető vonulatát, a szülők mezőgazdasági munkájának az írásra való leképezését. Részben ennek mentén az egész ír természeti közeg polgárháborús (vö. Troubles) és magánéleti konfliktusok komplex megjelenítését teszi lehetővé. Megmunkált és vad növények, tenyésztett és vadon élő állatok. A talajból pedig konzerválódott emberi holttestek (vö. a Különös Gyümölcs című kötet A tollundi férfi, A grauballei férfi, Büntetés, Különös gyümölcs, Lápkirálynő című versei) bukkannak elő, maguk is növényszerűen, miközben kelta és római mitológiai alakok népesítik be a szövegvilágot, fókatündérek (Angolnaművek) és Aeneas (A folyóparti rét, A 110-es járat), hovatovább Csipkerózsika (Hull a szilva) is megjelennek. A szereplőgárdához hasonlóan diverz növényvilágban pedig találunk többek között hangát, csalánt, földibodzát, harmatpázsitot, aggófüvet. S amint az egy nemrég megjelent interjúból (Hogyan készült a halálra Seamus Heaney) tudható, Imreh András például tájszótárak sorát kutatta át az egyik vershez, hogy olyan alakokat találjon, melyek nem csak hangtanilag felelnek meg. Heaney ugyanis a Régi refrén című vers második szakaszában adott jelentésükben csak az észak-ír angolban használatos alakokat használt a növények jelölésére.

Heaney költői világa tehát, meglehet, eklektikus, azonban olyan élmény és törekvés mentén szerveződik, mely minden egyes elemének súlyt ad, hiteles helyet – egy emberhez méltatlan helyzeteket megélő ember mozgósítja, keresi, egyensúlyozza maradék magát az állandó, szóról szóra, versről versre, kötetről kötetre gördülő rekontextualizációs erőterek mögött. Heaney szavaival élve: „mintha a legszélesebb fodrozódás [minduntalan] a saját kezdőpontjába visszatérő és abból kiinduló újraképződéssel kívánná önmagát ellenőrizni” (Hitelt adni a költészetnek). Kappanyos András már a Hűlt hely (2010) kapcsán is írt (A lápvidék szexepilje) a Heaney-nél rendkívül fontos, ciklus-, és kötetszinten is érvényesülő komponáltságról, s a 2010-es kötetet többek között ennek hangsúlyosabb figyelembevétele miatt dicsérte. A kötetkompozíciós elemek átültetésére vonatkozó tudatosságban alighanem az Élőlánc sem fog alulmaradni. Szilágyi Mihály is kiemelte Heaney „szimfonikus” szerkesztésmódját, a fordítócsapat munkáját pedig már a Hűlt helytől kezdve figyelemmel kísérte, s úgy látja, hogy munkamódszerük – az erős műhely-jelleg, a többszöri, együttes átfésülések, s az, hogy a szövegek nem kiosztva lettek, hanem minden verset mindenki lefordított – ennek színvonalas átültetését tette lehetővé.

A csoport tagjai egyébként külön-külön, egymástól függetlenül kezdtek el Heaney-t fordítani, s bár relatív csomópontként megjelennek a Lator és Géher által tartott szemináriumok, mindenki máshonnan értesült a másik munkájáról. (Az 1980-as, nem meglepő mód Tandori fordításában megjelent első kötet után a Különös gyümölcs (1997) Tandori, Poós Zoltán és Fodor András mellett már jórészt az Élőlánc fordítói csapatának munkája volt, ahogy a Hűlt hely is.) Gerevich gyermekkorának egy részét Írországban töltötte, már akkor felfedezte magának Heaney-t, és csak később tudta meg Géhertől, hogy Tandori, Mesterházi és Imreh is Heaney-t fordítanak. Mesterházi pedig, aki szintén Géherhez járt és Imreh, aki viszont Latorhoz, Tóth Krisztinától szereztek tudomást egymásról.

Visszatérve a fordítás műhelyfolyamatához, annak egy-egy érdekes mozzanatára Mesterházitól példát is hallhattunk: az egyik egy újraolvasás alkalmával feltűnt versközi kompozíciós elem utólagos átültetése volt: Mesterházi, amikor észrevette, hogy a Ferencz által fordított, kötetindító vers utolsó szava és a következő, általa fordított vers első szava az eredetiben megegyezik („now” azaz ’most’), akkor fordítását ehhez igazította. Azonban arra is volt példa, hogy a Facebook működött egyfajta szűrőként; a „visszavakít” (az eredetiben „unblind”) kifejezés például így maradt ki végül a szintén Mesterházi által fordított Alamizsnás persely című versből.

A bemutató utolsó kérdéseként Lesi Zoltán Heaney nyelvhez való viszonyáról faggatta a fordítókat. Az írás széleskörű, s így történelmileg is beágyazott metaforizálásának témája mentén Gerevich a kötetből a Remeteénekeket emelte ki, mely a druida kultúra írásellenes attitűdjére is kitér, de írásmetaforákat mozgósító szövegeknek tekinthetők A Conway Stewart, a Colum Cille Cecinit, és a Giovanni Pascoli L’Aquilone című verse alapján írt Papírsárkány Aibhínnak is. (Utóbbival kapcsolatban Mesterházi jegyezte meg, hogy érdemes lenne a fordítást – ugyanis Heaney le is fordította a verset, mint az később kiderült – és a kötetben szereplő átiratot alaposan is összevetni.) Az írás metaforizálása mellett a fordítások gesztusértéke is fontos szerepet játszik Heaney (nyelv)politikájában és költészetében. Fordításai között a középkori írből angolra fordított Sweeney-ciklus mellett megtaláljuk az óangol Beowulf angol fordítását is, ugyanakkor gesztusértékű volt az is, amikor Heaney visszautasított egy brit antológiában való részvételre vonatkozó felkérést. Az írás metaforizálása és a gesztusértékű fordítások között pedig félúton, összekeveredve, mint a Lethe és a Moyola, ott vannak az olyan versek, mint A folyóparti rét. Heaney – apja halála után – az Aeneis VI. énekét, melyben Aeneas apja árnyát keresi, egészében lefordította, ez a vers pedig az Aeneis VI. énekének részletei alapján íródott. A (fordított) szó nyelv-, és kultúrtörténetileg beágyazott, de az élmény személyességéről cseppet sem leválasztott, s pont ily módon ontológiai vonatkozásait helyezi előtérbe. A szövegben az amerikai német zsidó James Loeb (1867-1933) által alapított, 2014-től már digitalizáltan is elérhető Loeb Classical Library fordításrészlete mellett latin részletek és saját fordítás/átirat is szerepel. A személyes diszpozíció – a Loeb említése és idézése által – a fordítástörténet egy konkrét, élő mérföldkövéhez képest képződik meg, a felütésben egy olyan finom, grammatikájában is megcsiszolt képpel, mely két szó összekeverését két folyó vizének összekever(ed)éséhez hasonlítja:

Ask me to translate what Loeb gives as
„In a retired vale… a sequestered grove”
And I’ll confound the Lethe in Moyola

(Az angol confound ige a latin com + fundere ’to pour’ azaz ’önteni’ összetételre megy vissza, de összekever, zavarba hoz, ront, átkoz, megszégyenít, legyőz, ellentmond jelentése is van.)

Az est zárásaként Gerevich András olvasta fel az Élőlánc címadó versét, úgyhogy zárásul én is ezekből a sorokból idézek, a fordítás Ferencz Győzőé:

„Ahogy a bejátszásban segélyszállítók / Kézről kézre adták a csomagokat, miközben / Katonák tüzeltek a tömeg feje fölött, // Izmaim újra megfeszültek, a gabonával / Megtöltött zsák két sarkából párnás fület / Formáltam, hogy fel tudjam lódítani (…) A platóra, aztán lehajolni és nekifeszülni / A következőnek. Semmi nem fogható ahhoz: // Megszabadulni a tehertől, a fáradság jutalma, / Könnyűség, mely nem tér vissza már. / Vagy visszatér, még egyszer. Utoljára.”