Manuzio 1489-ben érkezett Velencébe, ahol az antik kultúra iránt szenvedélyesen rajongó, kereskedelemmel foglalkozó arisztokrata réteget talált. Egy, akkorra már szakértő kiadóval, Andrea Torresanóval szövetkezett, hogy a kor egyik legnagyobb szabású és legigényesebb nyomdászatát létrehozzák. A kiállítás első termének festményei és térképei éppen ezért a korabeli Rómát és Velencét mutatják be.

A görög- és latintanár humanista egyik legnagyobb szabású vállalkozása az volt, hogy kiadta Arisztotelész összes művét, eredeti, görög nyelven. Az Accademián ezek közül az Organont tekinthetjük meg. Itáliában a 16. század elejéig csekély számú görög klasszikushoz lehetett (s azokhoz is nagyon nehezen) hozzáférni, így Manuzióékra hatalmas munka várt. A számos, addig sok esetben ismeretlen antik szöveg jelentős hatással volt a korabeli képzőművészetre. Luciano Opera (Mű) című művében – amelynek csodálatos nyomtatott betűit és illusztrációit szintén megtekinthetjük – például olyan antik festményekről beszél, amelyek a 16. századra már elvesztek, a könyvben található leírásnak köszönhetően viszont megpróbálják őket miniatúrákon, nyomtatványokon, festményeken vagy szobrokon rekonstruálni.

Albrecht Dürer, aki ebben az időben szintén járt és dolgozott Velencében, illetve Itália más városaiban, tapasztalt könyvillusztrátor (is) volt. Biztosan nem tudjuk, hogy Manuzióval együttműködött-e (nagy valószínűséggel ismerték egymás tevékenységét), de a kiállításon megnézhetjük La famiglia del satiro (A szatír családja) című, 1505-ös litográfiáját, amely szintén az antik mitológiából kölcsönözte témáját.

A kiállítás fő attrakciója az 1499-ben kiadott, Hypnerotomachia Polophili (Szerelmi csata egy álomban) című – sokak szerint a legszebb reneszánsz nyomtatott – könyv. Egy nagy termet szenteltek ennek a remekműnek: az eredeti példányt kinyitva, vitrin alatt csodálhatjuk meg, számos oldalának másolatát pedig a terem falain. A mű főszereplője Poliphilo, aki álmában próbálja szerelmét, Poliát (neve azt jelenti, hogy számos dolog) megtalálni. Természetesen egy metaforával állunk szemben: a főszereplő a korban olyannyira csodált és áhított, sokrétű tudást szeretné magáévá tenni. Az álombeli utazás alatt pedig roppant érdekes lényekkel és építményekkel találkozik – ezek illusztrációi is szerepelnek a könyvben.

A kötet egyik érdekessége, hogy különös, olasz, görög és latin szavakat keverő nyelven írták. A másik, hogy különbözik a korabeli történetektől, amennyiben mesés, és nem a realitást alapul vevő elemeket tartalmaz, illetve lényege a látomásosság, és nem akar didaktikus célokat szolgálni. Szerzőjét biztosan nem ismerjük, de az egyes fejezetek kezdőbetűit összeolvasva azt kapjuk (magyarra fordítva), hogy „Francesco Colonna nagyon szerette Poliát”. Colonna feltehetően egy Domonkos rendi szerzetes volt. Ebben a könyvben is megfigyelhetjük a Manuzióra jellemző igényességet: mind a nyomtatott betűk, mind pedig az illusztrációk lenyűgözően szépek, az egyes elemek közötti arányok pedig precízen vannak kikalkulálva.

A humanista könyvkiadó tevékenységének másik nagy erénye, hogy kis, könnyen forgatható formában adta ki a klasszikusokat, melyek „user-friendly”, vagyis az írotthoz hasonlító, dőlt betűket tartalmaztak, így divatossá, elérhetővé tette az antik irodalmat. Mind a katonák, mind pedig a kereskedők és a diplomaták magukkal tudták vinni az olvasnivalót. Ennek köszönhetően pedig egyre több hétköznapi tárgyat is antik témákkal díszítettek láttak el, erre példa Bellini Quattro allegorie (Négy allegória) című, eredetileg egy szekrény ajtóit borító festménye.

Az antik irodalom egyre alaposabb ismerete nemcsak a mitológiai jelenetek ábrázolásának kedvezett, de a vallásos témájú képzőművészetbe is új elemeket hozott. Ezt illusztrálandó kiállították Moderno Sacra Conversazione (Szent Beszéd) című, aranyozott plakettjét, amelyen a figurák az antik szobrokhoz hasonló pózban jelennek meg. De Cima da Conegliano Sant’Elena (Szent Elena) című festményén is megfigyelhetjük, hogy a szent ruhája az antik katonáékhoz hasonló motívumokat tartalmaz.

A pásztorköltészet elterjedésével és ismeretével lehet talán azt is magyarázni, hogy a velencei reneszánsz (a firenzeivel szemben) előszeretettel festi meg a szent vagy profán alakokat körülvevő tájat. Giorgione La tempesta (A vihar) című festménye a legszebb és legtipikusabb példa erre, melynek otthona eredetileg is az Accademia múzeuma, most pedig a kiállítás keretei között, a többi korabeli tájábrázolás mellett nézhetjük meg.

Manuzio nemcsak az antik irodalmat pártfogolta, de a kor költőiből is – mint Petrarca vagy Dante – sztárokat csinált, amennyiben kis, könnyen forgatható, és terjeszthető formában adta ki műveiket, hozzájárulva ezzel a petrarcista költészet elterjedéséhez Európa-szerte. A kiállításon megcsodálhatjuk a Pietro Bembo által szerkesztett Petrarca- és Dante-köteteket is.

Az utolsó teremben a kor híres embereiről, illetve szentekről készített festmények árulkodnak arról, hogy Manuzio nyomtatott könyvei státuszszimbólummá váltak. A könyv nemcsak a tudást és a műveltséget, de egyfajta divatosságot, gazdagságot is jelentett. A designnak vagy az outfitnek egy igen fontos elemévé vált: Lorenzo Lotto Ritratto di Laura da Pola (Laura da Pola arcképe) című képén például a nemes nő egyik kezében egy pávatollas legyezőt, a másikban egy kis könyvet tart.

Természetesen, ha a világot olyan összetett szemszögből nézzük, ahogy a reneszánsz korában tették, meglepődünk, hogy mi minden összefügg egymással. Ma egészen különböző pólust képviselő dolgok pedig abban a korban nem váltak szét. Dürer, aki a perspektívát tanulmányozni ment Velencébe, a női ruhákba szeretett bele, egy szerzetes pedig leírta egy nő szerelmi fantáziáit, és ebből a reneszánsz egyik legszebb könyve született. Sosem fogom megérteni, hogy az egyik legerotikusabb, legélvezetesebb (és esetenként az egyik legszebb) dolgot a világon, vagyis a könyvet, ma miért nem fogyasztják szélesebb tömegek.

Az Aldo Manuzio – Il rinascimento di Venezia (Aldo Manuzio – A velencei reneszánsz) című kiállítás megtekinthető az olasz velencei Gallerie dell’Accademiában 2016. június 19-ig.

Fotók: Galleria dell'Accademia