A szalagos magnók terjedésével már az a 1930-as években megjelentek az első loop-ok. Lényegük: ha egy rövid hangsort végtelenítve játszunk, olyan gépies ritmust kapunk, ahol a hangok mindig pontosan ugyanakkor szólalnak meg. Erre zenei irányzatok épültek, például az 1949-ben született musique concrete. Alkotói, Pierre Schaffer és Pierre Henry az emberi hangot, a természetben felvett zajokat és zenei ritmusokat forgatták előre-hátra, és pakolták egymásra. Az irányzat jegyében 1950-es évektől számos film- és balettzene készült.

A hatvanas években olyan együttesek is használtak végtelenített szalagokat, mint a Beatles és a Pink Floyd. Az utóbbi Houshold Objects című, 1970 körül tervezett, de soha el nem készült albuma technikailag már a nyolcvanas évek house-zenéit vetítette előre. Igaz, amikor 1986-87 körül az acid-house slágerek hasítottak az ibizai bulikon, a szalagos és kazettás magnók helyett már vinylre nyomott effekt-lemezekről repesztett a mély basszusok extázisa. Később a ritmusgépek, majd számítógépes programok jöttek, a 21-dik századi Dj-k már többnyire laptopról tolják a bulit, amelyen az Ableton, a Reason, a MAX(/MSP) vagy más, a puszta keverésnél jóval többet tudó szekvenszer-programok futnak. A lényeg azonban nem változott a múlt század harmincas-negyvenes évei óta: a visszaforgatott ritmus gépies ismétlődései bizonyos embereket idegesítenek, másokat pedig nem.

Az ismétlődő ritmus alapja a rituális zenéknek is. A kilencvenes években az Opál Színházzal sokat próbáltunk mozgásokat afrikai törzsi zenékre. 15-20 perces dobfutamok voltak ezek, amelyben a tucatnyi zenész közül egy-kettő csak minden hatvannegyedik taktusra ütött egy rövidet. Végig pengén tartották a ritmust, mégis, azok az alig érezhető század, vagy tizedmásodperces késések-sietések meghagyták az agynak a feladatot, hogy az ütemeket rendbe rakja.

A másik példám az ausztrál The Necks zenekar. A kortárs repetitív zenét játszó triónak fő érdekessége, hogy az általában gép által generált, mindig ugyanúgy ismétlődő ambient-futamokat emberek játsszák hagyományos hangszereken. A The Necks opusza olyan, mintha a Doors együttes Riders On The Storm című számáról lekeverték volna Jim Morrison énekét és helyette Ray Manzarek játszaná zongorafutamait, végtelen hosszan. Az apró bódító neszek, repetitív ismétlése áttetsző, leheletfinom fátyol érzetét kelti, miközben észre sem vesszük, ha a ritmus lép egyet. És épp ez az apró kiugrás (ami egy húsz, vagy negyven perces darab során csak egy-két pillanatban érezhető) teszi az agy számára játékossá a hallgatást. Ha a ritmus mindig ugyanúgy pörög, az elménk nem dolgozik vele, csak befogadja, megtelik vele, egyeseknél légszomjat okoz. Talán olyan ez, mint a napfény, vagy a lámpafény a szemnek. Aki megszokja a mesterséges fényt, azt kevésbé zavarja akár egy neoncső is.

Az Underworld zenekar azért jó példa, mert átmenetet képvisel a teljes elektronikus irányzatok ( pl: Dedmau5, vagy a deep house-ba merülő John Tejada) és az olyan gitáros-billentyűs, helyenként még basszussal és dobbal is felszerelt formációk között, melyekben a groove-effektek és örök-ismétlődő loop-ok csak kiegészítik az emberi erővel vert ritmusokat.

A walesi zenekar kezdetben a nyolcvanas évek újhullámos-szintetizátoros vonalába tartozott, mint a Humane League, az Ultravox, vagy a New Order. Underneath The Radar című kis- és nagylemezük egész szép sikereket ért el 1988-ban. A két Kraftwerk-rajongó alapító az énekes-gitáros Karl Hyde és az énekes-billentyűs Rick Smith a harmadik lemezük előtt találkozott a britt dj-birodalomban már komoly névnek számító Darren Emersonnal. Basszusgitáros és dobos nélkül már csak ők hárman készítették 1994-ben a dubnobasswithmyheadman albumot. A következő évi Dark and Long és a Born Slippy NUXX kislemezek bekerültek 1996-ban a Trainspotting film zenéi közé. Ettől kezdve az Underworld világhírű, minden lemezét figyelem kíséri, számos rock rajongó miattuk kezdett el hallgatni elektronikus zenét.

A kétezres években Emerson nélkül maradt csapat 2005-ben találta meg a másik nagy deep-bass mágust Darren Price-ot. Az első ebben a formációban készült Oblivion With Bells album 2007-ben megosztotta a kritikusokat és a közönséget. Van, aki szerint ez az egyik legjobb Underworld-album, az olyan csodálatos mélységű dalok miatt, mint a Beautiful Burnout. A New Musical Express bőkezűen nyolc csillaggal jutalmazta a tízből, az All Music Guide viszont jelezte, hogy az Underworld által képviselt irányzat a nyolcvanas évekből úgy maradt itt a nyakunkon, mint a jégkorszak utáni utolsó mamutok.  „Soha nem tűnt még a zenéjük ilyen fáradtnak” jellemezték. A Drowned in Sound volt a legkritikusabb: „az album ígéretes indulása után a zene a csapat eddigi pályafutásával összeegyeztethetetlen mélységekbe zuhan.”

Vajon mit fognak mondani a kritikusok az új albumra? 2016. március 16-án jelent meg Japánban, a világ többi részén pedig március 18-án látott napvilágot a kilencedik Underworld stúdiólemez, a Barbara Barbara, We Face a Shining Future. A fura cím Rick Smith édesapjától ered, aki halála előtt nagybetegen ezekkel a szavakkal biztatta feleségét, Barbarát. Smith anyja gyászát és jövőtől való félelmét látva vigasztalásul adta ezt a címet a lemeznek.

Hat év kihagyással készült az album, sokan már azt gondolták, szép csendben kimúlt az zenekar. Ezt igazolták a 2012-ben megjelent korszakzáró válogatás-lemezek, 2014-ben Karl Hyde pedig Brian Eno-val adott ki két közös albumot. Egy interjúban Hyde meg is jegyezte, annyira lemondtak róluk, hogy úgy érezték, egyáltalán nem kell megfelelniük sem a rajongóknak, sem pedig az Underworld eddigi zenei világának.

Teljesen szabadon dolgoztak, és nem is lett rossz a lemez. Az elején az I Exhale és az If Rah dalokban megközelítették az Extricate lemezük után punk-wawe-ből elektronika felé tolódó The Fall zenekar világát, a Low Burn-ben visszatér a Trainspottingból ismert dinamizmus, a Motorhome-on pedig jótékonyan érződik a Brian Eno-val való közös munka hatása. A  Barbara kétségtelenül egy olyan lemez, amelyet oda lehet adni az elektronikus irányzatokat mereven elutasító barátainknak: megtörik a jég, és puhul a szív.

Album címe: Barbara Barbara, We Face a Shining Future

Megjelenés: 2016. márc. 18.

Kiadó: Universal

Producerek: Rick Smith, High Contrast

Játékidő: 44:54

Borítóterv: TomatoGroup

Zenészek: Rick Smith, Karl Hyde, Darren Price (Price szerepe főleg az Underworld élő fellépésein domborodik ki, a stúdiómunkákban ritkán vesz részt)