PRAE.HU: Mielőtt átnyergeltél a rendezésre, céges videókat készítettél. Beszélnél erről az időszakról?

Hosszú időbe telt, míg a reklámszakmában felküzdöttem magam a szamárlétrán. Produkciós asszisztensként kezdtem, majd ebből jöttek a későbbi munkáim. Valahányszor honoráriumot kaptam, egy kisfilmbe öltem a pénzt, vagy összedobtam egy SPEC-hirdetést (speculative ad), amivel házalhattam. Mindig próbáltam előrébb jutni, ezért rendeztem néhány TED-reklámot, közülük egyet pedig beválogattak egy nemzetközi kampányba. Hirtelen Párizsban, Dublinban, Moszkvában találtam magam, ahol egy kis videokamerával forgattam reklámokat, aztán jött a 2008-as válság, ami rendesen betett nekem. A Gyilkos mulatság című első filmemet abból a sok pénzből finanszíroztam, amit korábban kerestem. Húzós időszak volt ez, mert a film nem hozott bevételt. Jó móka volt forgatni, én is örültem, hogy végre letettem valamit az asztalra, de az első mozim és a krízis után pénzügyi gondok adódtak, így az egészet kezdhettem elölről. Azt is, hogyan kell használnom a kamerát, a riget. Vissza kellett térnem az alapokhoz, hogy megtanuljam, milyen apparátussal forgatnak igazi, 35mm-es filmeket. Rendezni tanultam, vágni, képeket felvenni, egy furgonban szállítgattam a saját kamerafelszerelésemet. Olyan voltam, mint egy egyszemélyes utazó zenekar. Céges videókat készítettem, és abból kerestem sok pénzt, hogy mindent én csináltam. A hálómat rendeztem be vágószobának. Technikai forradalomnak minősült 35.000 dollárból. Olyan videókat raktam össze, amelyek versenyezhettek a nagyvállalatok 200.000-es anyagaival. Ebből már meg tudtam élni, sőt, rájöttem, hogy ez valójában túl messze is van a történetmeséléstől, vagyis attól, amiért ebbe az egészbe belevágtam. Innentől kezdve a szakmám jövedelmet biztosított, a művészetem kiteljesített. Szerencsére a kamerák csak fejlődtek az évek során, és a Blue Ruinban is rengeteg céges technikát használtam. Ugyanazzal a géppel forgattam, amelyikkel régen interjúkat vettem fel és a videókat csináltam, plusz szereztem egy kis kamerát, egy slidert hozzá, és az eszközeimmel végre készíthettem egy igazán személyes történetet. Úgyhogy a céges múltam igencsak szolgálta a célt.

PRAE.HU: A Blue Ruin egy igen komplex, rendhagyó bosszúfilm egy átlagember hányattatásairól. Honnan jött az ötlet?

A saját forrásaimra támaszkodtam. Zsánerfilm lebegett a szemeim előtt, kedvelem őket. Leültem, és végiggondoltam, mire van szükségem. Gyakorlatiasan álltam a készítéséhez, és ha az első perctől a saját tartalékaidra hagyatkozol, könnyebb kompromisszummentes sztorit írnod. Onnantól fogva semmit nem kell kitalálnod, nem is kell javítani a forgatókönyvön. Ha még az írás előtt felismered a korlátaidat, rájössz, hogy nem lesz elég pénzed, és a színészeid sem tapasztaltak, rögtön megteheted főszereplőnek a legjobb barátodat, beleírhatod a könyvbe a szüleid régi kocsiját, és mindent, ami körülvesz téged. Nagyon minimális költségvetésből gazdálkodtunk, közben pedig nem kötöttem kompromisszumot. Remek érzés volt. A sztorit is alaposan kidolgoztam, például a 20 évvel korábbi tragédia szálát. A karakterek sem szólnak ki a nézőkhöz, nem osztják meg a közönséggel azt, amit ők már tudnak. Ódzkodom az ilyesmitől. Jobban szeretem, ha a figurák egymással beszélgetnek, és a közönség tölti ki a réseket. A Blue Ruin éppen ezzel tűnt ki: műfajfilm, jól néz ki, de az ellipszisekkel aratott tetszést.

Blue Ruin (2013)

PRAE.HU: A Green Room viszont sokkal egyszerűbb felépítésű mozi. Hogyan vált ilyenné?

Gyakorolni akartam a feszültségkeltést. Megnéztem a Fogságbant, és hosszú idő után az volt az első film, amin tövig rágtam a körmöm. Számomra nagyon nehéz ilyen hangulatot kreálni. Úgy döntöttem, inkább nem bonyolítom túl a cselekményt és az intellektusomat sem csepegtetem bele, hanem ijesztőre veszem a figurát és olyasmiket lépek meg, amiket nem szabadna. A karaktereket is a szituációnak rendeltem alá, nem pedig a saját írói önkényemnek. Például, amikor a női főszereplő lemegy az alsó szintre, kirobban az erőszak, én pedig nem avatkozom közbe. Belefeledkeztem ebbe a hirtelen zűrzavarba, egy hiteles, improvizatív változásba. Egyes kulcsjelenetekhez nem is írtam második forgatókönyvvázlatot. 90 percen át egy-egy karakter fejében akartam maradni. Én vagyok az író, aki sosem lép ki a figurák mozgásteréből, és aki folyamatos rohanásra bírja a szereplőket. Nem fordítok vissza senkit. Legfeljebb annyi időre fordulok vissza, hogy ellenőrizzem a helyesírást, de a forgatókönyvön nem módosítok.

PRAE.HU: Egy interjúban háborús filmnek nevezted a Green Roomot. Miért?

Mert az egész csak egy csata. Senkit nem kínoznak meg, nincs szadizmus, az egész nagyon pőre. Bonyolult ezt részletezni, mert egészen a befejezésig nem is érted, mi folyik. Ugyanakkor minden okkal történik, és bár a maguk brutalitásában látod a dolgokat, az erőszakot vonakodva követik el. Számomra ez a gyakorlatiasságról, valamint egy nagyon egyszerű, de kiszámíthatatlan összecsapásról szól. Nem rejtélyt, túlcsavart mesét vagy összeesküvést akartam, hanem kíméletlen ütközetet.

PRAE.HU: Westernnek hívnád-e?

Hasonlították a Rio Bravóhoz, de azt nem láttam korábban. Vannak odaillő elemei, persze, azonban kevés westernhez vagy ostromfilmhez volt szerencsém. De igen, itt is egy erődben ragadnak a szereplők, és megpróbálnak kitörni. Lecsupaszítottnak, retrónak hat olyan értelemben is, hogy modern technológia híján kénytelenek harcolni, amitől még időtlenebb a csata, sőt, középkori, ha azt vesszük, hogy pengékkel kaszabolnak és kutyákról veszik le a pórázt.

Green Room (2015)

PRAE.HU: A kutyák hogyan jutottak az eszedbe?

Őshonosak a harcos kultúrákban. Ezek a törzsek szívesen fogadnak be harci kutyafajtákat. Rengeteget kutattam a témában, és picit meglepett, hogy az Egyesült Államokban a legtöbb halálesetet a kutyák okozzák, noha barátságosak. Csupán rosszul bánnak velük vagy agresszívvé nevelik őket. Legyen szó gyilkos pitbullokról, náci skinheadekről, városi rockbandáról, a mélyen bennük lakozó, lecsupaszított emberi természetük jelenti a közös pontot.  

PRAE.HU: A Green Roomot Amerikában az A24 nevű független stúdió forgalmazza, amely rengeteg kiválóságot (többek között a The Spectacular Now-t, az Országúti bosszút, az Egy durva évet - Sz. Á.) vállalt be. Milyen velük a munkaviszonyod?

A Torontói Nemzetközi Filmfesztiválnak vették meg a filmet, és levetítették az ottani közönségnek. Ismerjük már egymást, eddig minden oké. Kanadába hozták a színészeket, bulit szerveztek nekünk. Okos döntéseket hoznak, remek ízléssel bírnak, és azon kevés forgalmazó közé tartoznak, akiknek van egy jól körülhatárolható brandjük, amiből akár a tetszésindex is lemérhető. Találni olyanokat, akik úgy akarnak A24-mozikat nézni, hogy azt sem tudják, mi is az adott film. Ráadásul imádom bennük, hogy mernek kockázatot vállalni. Izgalmas dolgokba vágnak bele, olyasmikbe, amikbe a nagy stúdiók félnek belemenni. Öröm hozzájuk tartozni.