PRAE.HU: Március 30-án önálló kiállításod nyílik az Institute of Contemporary Art budapesti kiállítótermében. Mesélj erről egy kicsit! Miben más ez a tárlat, mint az eddigiek? 

Az érdeklődőkre mért impulzus- és hatásmechanizmust tekintve semmiben. Most is arra törekszem, hogy bevonzzam a nézőt saját intim érzelmi és képi világomba, ami elég szélsőséges és komplex is egyben – számomra sem mindig egyértelműen felfogható a saját üzenetem, néha hónapokba telik megfejtenem egy-egy képet. Ilyen például a mostani anyagba újként beledolgozott rózsaszín vagy fehér csík, melyekkel keresztülvágom az addig harmonikus egész képet, hogy ez a vonal még jobban kiemelje a kompozíciót, markánssá téve a színtér vázlatosságát. Készülök, nem szeretném a kíváncsi látogatókat unottan hazaengedni, remélem mindenkinek sikerül bevinni a katartikus „gyomrost”. A csíkjaim pedig semmi mást nem akarnak jelezni, csak azt, hogy hol van a határ. Nem csak magam miatt, mások miatt is.

Azt látom leginkább problémának ebben a társadalomban, aminek én is tagja vagyok, hogy a részecskék nem tudnak egyértelműen haladni: nem tudják a feladatukat, csak haladnak. Nem mindegy, hogy sodrás van vagy körforgás. Sokszor az az emberek szenvedésének forrása, hogy nem húznak, sőt nem is gondolnak ilyesfajta margókra, vagy ha gondolnak, akkor túl markánsan húzzák meg őket. Én a derűs színválasztásaimmal arra próbálom meg felhívni a figyelmet, hogy az én vonalaim, az én határaim kemények ugyan, de nem kirekesztőek. Puhák, finoman átjárhatóak, de legalább vannak.

Szeretném, ha mások is elkezdenének a határaikról gondolkodni, ami azért fontos, hogy lássák, mi mindent engedhetnének be, amiről talán nem is gondolták volna, illetve mennyi mindent érdemesebb kizárni, ami most eltelíti az életüket, de nem ad hozzá, csak fájdalmat csillapít. Akár érzelmekről, akár a politikáról vagy a médiáról beszélünk…

Úgy tűnik, mintha az emberek két irányba indultak volna el: vagy bezárkóznak, hárítanak, nem engednek be újat, vagy szuperszenzitíven reagálnak a környezetükre. Ez nem sok jóval kecsegtető társadalmi hozzáállás. Nem gondolom, hogy az esten fellépő művészek egyetértenek velem ebben, de nem is szeretném, hogy hasonuljanak hozzám vagy a gondolataimhoz. Viszont olyan alkotó emberek, akiket sokra tartok abban, amit a saját területeiken elértek – épp emiatt kértem a közreműködésüket a megnyitómon. Mindannyian hozzák azt, ami belőlük fakad, amit ők képviselnek, így a megnyitón nem egy tematikára épülő happening, hanem összművészeti performansz lesz. Mindenki azt tesz hozzá, amit fontosnak tart megemlíteni, ami éppen foglalkoztatja. Nem kértem senkitől koncepciót, csak megmutattam a festményeket, és felkértem őket, hogy dolgozzanak rajta. Így segít majd a képeimet szavakká formálni a költő Závada Péter, a hangatmoszféra megteremtésében pedig Temesvári Balázs, zeneszerző.

Ami nagy különbség a korábbi kiállításokhoz képest, hogy most 4 év legmeghatározóbb munkáit vonultatom fel, nem pedig egy tematika alapján dolgoztam.

PRAE.HU: Honnan inspirálódsz?

Kizárólag egy forrásom van és az a szabad akarat, ami nem leválasztható vagy behatárolható. Vannak megszűrt külső ingerek, és vannak belső ingerek is a művészeti táplálékbevitelemben, de az egyértelmű sugárszerű manna az mindenképpen a szabad akarat jelenéséből rakódik le.

Az, hogy ezt a vonalat választottam hivatásomnak, szintén a szabad akaratnak köszönhetem. Mikor először megfogalmazódott bennem ez a vágy, a legtöbben nem támogattak benne, így csak hosszú küzdelem árán jutottam el idáig.

PRAE.HU: Mennyi idő alatt készülnek el a képeid és milyen technikákkal dolgozol? Milyen kapcsolat van forma és tartalom között?

Olajfestményeket készítek vászonra, lehetőleg minél nagyobb méretben. A méret ügyében sosem a fizikumom, inkább sajnos az anyagiak szabnak határt. A kép méretétől is függ, hogy mennyi energiát kell mozgósítanom, felvennem a számomra adottakból. A ripping technika minimum egy hét alatt készül el, a faktúrák kialakítása, a rétegek száradása miatt. De ez sosem jelenti az alkotás végét, hiszen az egészet kiszáradva elkezdem megvizsgálni, majd újra egy fehér vászonnak látni, és akkor kezdem el az érdemi munkát, a finomhangolást. Megtalálom azt a harmóniát, amit nem én mutatok a képnek, hanem a kép mutat meg nekem. Sok az ad hoc szituáció a munkafolyamat során, de sosem tudnám azt mondani, hogy ezt nem én kontrollálom. A ripping jelentése repedés, repesztés. Azért használom ezt a kifejezést a képeimre, mert tulajdonképpen semmi más nem történik, csak a megfelelő színeket és rétegeket megfelelő formában és időben repesztem egymásra. Ez a folyamat van, hogy több hétig is eltart. Természetesen tervezni kell kőkeményen előtte, hogy mit, mire, mi, mikor és hogyan fog repedni, és mi nem, de egy kis véletlen mindig belecsúszik. Talán ez a szexepilje a munkáimnak: a természet, a fizika és a kémia szabad akarata. Fémjeleztek már úgy is, hogy „chemical artist”, ami nagyon megtisztelő, de sajnos azért annyira nem értek a kémiához, mint MacGyver.

A most nyíló kiállításon a korábbi munkáimból is megmutatok párat, amik áteresztéssel, pliage, illetve frottázs technikával készültek. Ez javarészt a keretre még fel nem feszített vászon anyagának megismeréséről szól, ilyenkor a szövetekbe eresztem a festéket. Van, hogy hátulról török előre, és nem fordítva, mint a hagyományos eljárásnál, amikor a vászon kifeszítve, lealapozva várja a sorsát. Szeretem felrúgni a megszokott módszereket.

PRAE.HU: Az alkotásokat végignézve rögtön megragadta a figyelmem a beszédes, és láthatóan végiggondolt címválasztás. Nálad hogyan zajlik ez a folyamat? Előre vagy utólag találsz ki címet? Egyáltalán: hogyan születnek meg benned a művek az ötlet pillanatától az utolsó simításokig?   

A címadás nekem egy nagyon kritikus pont, bár szerintem más művészeknek is igen nagy feladat. Ez nálam gyakorlatilag akkora horderővel bír, mint amikor egy nő életet ad a gyermekének, és el kell neveznie. Van, amikor egyértelmű, mert tudják már a gyermek nemét, és azt is, hogy az apukája után mondjuk Károlynak fogják elnevezni, de van olyan, amikor még a születés előtti pillanatban sem tudják pontosan, mert megvárják, hogy megszülessen, hogy levegőt vegyen és rápillantson a szüleire, ami egy csoda lehet… Remélem, hogy nekem is lesz ebben részem. Egyébként hasonlóképpen fog működni szerintem, mint a képeknél: vagy azonnal egyértelműen tudni fogom majd a nevet, vagy kell majd egy kis idő.

Vannak képeim, amik azért születnek, mert szükségem van rájuk, hogy jobban legyek. Ilyen a Childhood, a Borderline, a Slow Down To Be Present Without Break And Blue. Illetve vannak azok, amik csak úgy szabadon megszületnek, isteni gondviselésből, és azt mondják, hogy az én nevem legyen Faithkabath, Homesickness Of The Reptile Man vagy Krypton.

PRAE.HU: Nem ez az első eset, hogy együtt dolgozol Závada Péterrel és Temesvári Balázzsal. Hogyan tesznek hozzá ezek a performanszok a műveidhez?

Mindkét művész munkásságát rajongásig szeretem. Egyszerűen felemelő, hogy olyan kortárs alkotókkal és előadókkal dolgozhatok együtt, akiket korábban csak kívülről, a nézőtérről volt alkalmam figyelni. Az évek során kétszer is dolgoztunk együtt Temesvári Balázs (T.Bali) zeneszerzővel, aki a Rosinflux nevű projektjével zenei performanszokat alkot hétköznapi tárgyak beszenzorozott felületén rögzített hangok segítségével. Ez azért is érdekes számomra, mert meghallgathatom az emberi fülnek egyébként hallhatatlan rezgéseket. Tulajdonképpen felnagyítja az életben mikroszkopikus méretű dolgokat, ahogy én is teszem a fragmentumaimmal, így ő zeneileg képezi le azt, amit én vizuálisan. Závada Péter versei pedig személyes kedvenceim, éppen emiatt megtisztelő, hogy az általam készített képekhez keres külön szavakat, amiket a mostani megnyitómon is felolvas. Egyébként éppen a 2014-es megnyitómon ismertettem össze Pétert és T. Balit, úgy tudom, azóta volt is egy közös felolvasó estjük.

PRAE.HU: Olvastam, hogy anno nem vettek fel a Képzőre, ennek ellenére volt már képed kiállítva a Nemzeti Galériában is. Egyébként hogyan jutottál el idáig, milyen tanulmányaid voltak és hol?

Nem tudom, hogy hol olvastad, de ez így nem teljesen igaz. Egyszer valóban csináltam egy flashmob jellegű dolgot, csak a dokumentáció nem sikerült. Bementem egy festményemmel a Nemzeti Galériába, és kiakasztottam pár percre, de ez még nagyon régen volt, amikor azt gondoltam, hogy csak ilyen szélsőséges dolgokkal hívhatom fel magamra a figyelmet. Azóta persze nem csitult a bennem tomboló kreatív vihar, de cizelláltabban választom meg az eszközeimet.

Valóban nem vettek fel a Képzőre, aminek ma már örülök. Akkor el voltam kenődve, hogy nem jött be a taktikám. Sajnos vagy szerencsére, de elhülyéskedtem a felvételit, és ott is a saját stílusomban próbáltam elkészíteni a leadandót, így absztraktokat adtam le, pedig tanulmányrajzokat kellett volna.

Tisztelek minden művészt, akit felvesznek, elvégzi, és a szakmájában marad. Kiváló személyes kedvenceim vannak a kortárs alkotók között, fiatalokat és nagy öregeket is csodálok, és figyelem a munkáikat, de sajnos olyat is láttam, akinek elment a kedve az egésztől, mire lediplomázott. Nem az én tisztem a művészeti oktatás lehetőségeit firtatni, én egy kicsit kívülálló vagyok.

Más úton közelítettem meg ezt a pályát. Arról nem is beszélve, hogy nehezen tudtam volna megoldani a nappali képzést munka mellett, mert akkoriban egy reklámügynökségnél dolgoztam a kreatív osztályon. Ma meg kifejezetten nehéz lehet bekerülni államilag támogatott helyre a szűk keretszám miatt; a költségtérítéses képzésre a bejutáshoz nagyobb a sansz, viszont az félévente 700.000 forint, nekem erre nem is lett volna lehetőségem. Olyan vagyok, mint a filmművészetben azok, akik az utcáról kerülnek a rendezői székbe és mégis tudnak valamit alkotni, mert van mit a magukkal hozottakból meríteni. Egyébként Tarantino sem fejezte be az iskoláit, ahogy én sem a művészeti vonalon, pedig jártam a Barcsay és a Budai Rajziskola képzéseire évekig. Igyekeztem olyan szakmát tanulni, amiből meg tudok majd élni, így diplomám van marketingből, és két középfokú nyelvvizsgám, ezeket főként az édesanyámnak köszönhetem, erősen motiváltak voltunk a továbbtanulásban és a nyelvtanulásban a testvéreimmel együtt.

Ugyanakkor úgy gondolom, túl sok időt töltöttem felesleges papírok megszerzésével – többek között szerkesztőriporter is vagyok –, mégsem dolgoztam igazán egyik képzésemnek megfelelő szakmában sem. Ez arra tanított meg, hogy felesleges törni magunkat azon, amit társadalmi vagy családi szinten elvárnak tőlünk, inkább befelé kellene figyelni, csak fiatalon nehéz meghallani a hangot. De nem kell izgulni, úgyis az lesz, amit az élet diktál. Totálisan fatalista vagyok. Ebben hiszek. Abszolút úgy gondolom, hogy a rajzot, a technikát, lehet tanítani, a művészetet viszont nem.

PRAE.HU: Mik a további terveid? A nemzetközi piac felé is próbálsz nyitni? 

Két sorozatot szeretnék elkészíteni. Most úgy látom, hogy az egyik a Sebek munkacímet kapja majd, ami inkább személyes élményeket fog felszínre hozni egy esztétikus és a 90-es éveket, tulajdonképpen a gyermekkorom színvilágát idéző sorozatban, ami az elsőre ijesztő címválasztás ellenére egy hálával és örömmel teli anyagnak indul. A másik pedig az engem már régóta inspiráló bolygók felszíneinek leképezése lesz. Ebből már elkészült a Mars Volta című munkám, ami ripping és ecsettel lazúrozott felszínek találkozása, ez szintén látható lesz a megnyitón.

A külföld egyelőre csak pozitív visszajelzéseket jelent. Nemrég hosszabb ideig voltam Ausztriában, egy élményekben dús szakmai úton. Sokkal nyüzsgőbb közeg művészeti szempontból, és jóval kevésbé korlátozottak a művészek lehetőségei kint. Itt leginkább az életszínvonalra gondolok, de több jut marketingre és személyes PR-re is. Több lehetőség van kiállítani, megjelenni a médiában, akár elegáns havi magazinokban, de nagyobb a gyűjtői kör is, illetve a művészeti management példaértékű.

Svájcban van egy gyűjtőm, és meglepően sok az érdeklődés a munkáim iránt, de kizárólag privát vonalon, nem galériáknál. Ausztriában viszont éppen fordított a helyzet: tárgyalásban állok egy bécsi galériával a 2017-es évet tekintve, egy kiállítás és az osztrák piacon való képviseletem miatt.

Egyelőre szeretnék Magyarországon maradni és alkotni, de nagyon fontosnak tartom, hogy a nemzetközi piac lehetőségeit is kiaknázzam. A két piac más, de egyaránt szerethető: kint nagyobb a verseny, bár hamarabb juthat az ember művészként itthon el sem képzelhető egzisztenciális szintre, itthon meg hazai pályán vagyok, tudom, hogy kik alkotják a szakmát, és jóval alacsonyabbak a kiadásaim, legalábbis eddig így volt. Fatalistaként vicces lenne, ha most meg tudnám mondani, hogy hol fogok élni a következő egy-két évben, de valószínűleg ott, ahol engednek, és ahol szeretnek.