Az előadás alapja Puccini A köpeny című operája, amit teljesen át formáltak. Így a történet, a helyszín és az idő is megváltozott, csak a szerelmi háromszög és a zene maradt meg kiindulópontként. Igaz, ez utóbbi zenekar helyett egy szem zongorán szólal meg, énekesek helyett színészek énekelnek, és az olasz eredeti szöveget mai magyarra alakították, mégpedig az új történetnek megfelelően. Pintér Béla a Szajna-parti események helyett egy mai, a bulvárban is elterjedt esetet dolgoz fel. Az aktuális közéleti, politikai, társadalmi kérdések feszegetése soha nem állt távol tőle, várható volt, hogy ezúttal is provokatív anyaggal fog előállni. Nem kapunk sem romantikus vízpartot, sem halált, csak a saját hazánkat, ami egyéni katarzis mindenkinek. De nemcsak a cselekmény lett más, a zene is át lett alakítva, más Puccini-operák dallamai is beékelődnek (Pillangókisasszony, Turandot, Gianni Schicchi).

Az előadást megelőzte a híre, ugyanis Pintér Béla először rendezett kőszínházban, idegen társulattal. A kérdés, ami felmerül, működhet-e egy opera a Katonában, tudnak-e operát énekelni a színészek? A válasz: működhet. És hogy tudnak-e operát énekelni, tulajdonképpen nem számít, mert az előadás egészen más regiszterekben mozog, mint egy opera. Mert nem az a cél, hogy opera legyen, hanem hogy megmutassa: nem tud opera lenni. Attilától Julcsiig mindenki önmaga paródiájává válik, és ennek a görcsös hamisságnak az érzete jelenik meg a zenében is. Amit mutatnak, egy póz, ugyanúgy saját maguk előtt, mint a többieknek, menekülés, ami nevetségessé válik. És mi nevetünk, az ő szégyenükön nevetünk. Hiába az ének és a zongorakíséret, nem lesz opera, ugyanúgy hiába akár a megoldás reménye, akár annak a látszata, hogy elbírják az életüket, valójában semmi nem igaz ebből.

Attila, Verőcsény frissen újraválasztott polgármestere teljes mértékben belesüllyed az identitásminták korlátaiba. Legfőbb jellemzője az énbemutatás, vagyis az állandó késztetés olyan viselkedésmódokra, amelyek a megfigyelőben kívánatos képet alakítanak ki róla. Lábai előtt hever a világ, egyetlen apróság rondít bele a képbe: felesége megcsalja, egy sportolónővel. Nagy Ervin játéka a nagyzoló politikustól a megkeseredett férjig a szélsőségekben nyilvánul meg.

A rettegés megalázó. Julcsi és Margit félnek, mert szeretik egymást. Mik a lenni tudás lehetőségei? Megfelelő mennyiségű alkohol elfogyasztása után van bátorságuk egyáltalán csak kimondani, hogy mire vágynak: egymásra, egy közös életre Amszterdamban. De Hollandia ugyanolyan vágy marad csak, mint a három nővérnek Moszkva. Úgy nem lehet élni, ha az ember azért szégyelli magát, aki. Julcsi ezzel tisztában van, de a változás nem rajta múlik, hanem Margiton. Ő pedig hajlandó a meghunyászkodásra, elviseli férje megalázó viselkedését, akármit is tesz, határ a csillagos ég.

Az összes férfi tárgyként tekint a nőkre. Így a nő akkor lesz fenyegető, ha nem hajlandó objektum lenni. Ezért Julcsi önmagában fenyegető személyiség az ő szemszögükből, hiszen abszolút aktív, cselekvő ember.

Rezes Judit alakítása végig követi Margit viszonylag élesen elkülöníthető állapotait, a feleségtől a szeretőn át az anyáig. Mindeközben megtart egy egységet az elgyötört nő fáradt kétségbeesésének erőtlen próbálkozásival, és így válik katartikussá, amikor a végén az anyaság találkozik a többi énjével. Miközben a környezete a nőkre „takarítóállatként” tekint. Jordán Adél Julcsija: nő. Leszbikus, kopott farmert hordó, olimpiai kick-box bajnok nő, aki szerelmes. Aki retteg, aki tűr, akinek egyik pillanatról a másikra kell megváltoztatnia magát, ahányszor csak valaki kimegy, bejön, elfordul, visszafordul. Az eluralkodó bizonytalanságot, illetve a lehetetlennek tűnő boldogságot csak tovább súlyosbítja a pillanatnyi remény, aminek elvesztése végleg tönkreteszi Julcsit. Jordán Adél mind hangjában mind mozdulataiban összegyűjti és megmutatja azt az energiát, ami a teljes reménytelenség bizonyosságáig felhalmozódik Julcsiban.

Fontosabbá válik a valóság reprezentálhatósága, mint maga a valóság. A nagy derültséget okozó tévéműsor jelenetei csak azt a célt szolgálják Attilának, hogy elmenekülhessen valahova, ami nem valós, de majdnem olyan, mintha az lenne. Mint a turista, aki végigfényképezi a vakációt, egyszer sem néz ki a gép mögül, nem képes megélni az ottlétet. Elég egy felvétel egy medvéről, akivel azonosíthatja magát. Ezzel ő is tisztában van, ki is mondja. Mit lehet tenni akkor, ha tisztában vagyunk vele, hogy mi magunk takarjuk el a kényelmetlen helyzeteket, hogy ne kelljen felelősséget vállalni? Úgy tűnik, ha polgármesterek vagyunk, semmit.

A tér nagyon egyszerű: kerek forgószínpad, középen drága kanapéval és szőnyeggel, egy lakásbelső jelképes tartozékai, melyek hangsúlyozzák az ott lakók anyagi helyzetét. Kívül zöld műfű és egy pad, a kert, amit egy lépcsőfok választ el a belső tértől. Nincs hova bújni. Körülöttünk a csillagos ég, a végtelen. Ami nagyon más, nagyon mesés, nagyon nagy és távoli, olyannyira, hogy az egész nyomasztóan valóságossá válik. Mint ahogy a történet és a szereplők is. Az eltűntetés nyoma utal az eltűntetésre. Annyira bizonygatják, hogy ez nem valóság, csak fikció és hazugság, hogy ettől támad az a mostanság eléggé gyakori és jól ismert gyomorgörcse az embernek: ez most tényleg megtörtént.

A történet nem bonyolult, sőt, gyanúsan egyszerű. Egy középpontba kerülünk, amiből egyszerre indulunk el a múlt és a jelen felé, hamar világossá válik, mi történik, mi történt, és mi fog történni. Mindent tudunk. Ránk van kényszerítve, nem lehet mismásolni, nem tudunk úgy tenni, mintha nem látnánk rövid időn belül, mi lesz ebből. A kötelező mindentudás terhe teszi lehetővé, hogy az apró gesztusok is világossá váljanak, mert nem lehet nem észrevenni őket. De ez csak kitaláció. Az előadásnak pontos ritmusa van, zenei egységekből összekapcsolt jelenetsorok követik egymást. Az alapvető humorforrás a zene és a szöveg közti eltérő különbség, a fennkölt dallamok hétköznapi nyelvhasználattal párosulnak, de a nevetés soha nem tud felhőtlenné válni. Ismert helyzetek, ismert konfliktusok, ismert viták, amiknek tudjuk a kimenetelét. De ha ennyire tudjuk, miért ismétlődnek mindig, mindenhol, mindenkinél? Magunkon nevetünk, magunkat látjuk viszont, Pintér Béla rendezése nem engedi, hogy feloldódjunk a komikumban, a pár másodpercnyi jókedv után rögtön pofán vág a kérdés: És te?

Pedig mindez nem mese. Nem vagyunk méltók a fikcióra. A polgármester. A felesége. A támogatott sportolónő. Magyarország, 2016.

A bajnok

Giacomo Puccini műveinek felhasználásával írta Pintér Béla

SZEREPLŐK

Rezes Judit

Nagy Ervin

Jordán Adél

Bezerédi Zoltán

Pálmai Anna

Elek Ferenc

Rajkai Zoltán

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Benedek Mari

Hangmester: Bagó Gizi, Berecz Bea

Zenei vezető: Kéménczy Antal

Zongora: Kéménczy Antal, Futó Balázs

Dramaturg: Enyedi Éva

Asszisztens: Budavári Réka

Rendező: Pintér Béla

Bemutató: 2016. március 19.

Katona József Színház

Fotók forrása: http://katonajozsefszinhaz.hu/galeria