Bár ez esetben nem egy régi, újra elővett, „leporolt” könyvről, hanem egy olyan friss kiadványról volt szó, amit valószínűleg a közönség tagjainak többsége még nem vett kézbe, A néző mégiscsak beleillett a beszélgetéssorozat aktuális, 2015/16-os önéletírást, memoárirodalmat körüljáró tematikájába. Egyrészt ez esetben is egy naplóról van szó, másrészt Kertész feljegyzései 1991 és 2001 közötti időkből származnak, miközben olvashatunk már tőle több később írott szöveget is, vagyis adódik egy különös retrospektív jelleg is. 

Mint ahogyan Sipos Balázs és Németh Gábor is utalt rá, kézenfekvő, hogy a Gályanapló felől olvassuk a kötetet. Következésképp könnyen mérget és dühöt (Sipos) vagy éppen melankolikus szomorúságot (Németh) érezhet az olvasó. Ennek okai természetesen nem csak magában a könyvben keresendők, mi magunk is változtunk, másként látunk dolgokat, érdemes akár csak arra gondolni, hogy Kertész néhány kijelentése a 90-es évek elején radikálisnak hatott, ma viszont inkább szolid realizmusként értelmezhetjük.

Mivel a feljegyzések 1991-ben kezdődnek, nyilvánvalóan az egyik lényegi kérdés Kertész Imre viszonya a rendszerváltáshoz. Pontosabban, bennünket talán az érdekelhet, hogy pozícionálja magát ezekben az időkben Kertész, de az ő esetében inkább egyfajta belső, saját rendszerváltásról van szó, a külső folyamatok nem olyan különösen lényeges események, főleg, ha világlátásának azt a vetületét vesszük alapul, hogy Auschwitzcal minden megtörtént és befejeződött. Ugyanakkor érdekes volt Németh Gábor felvetése, miszerint Kertésznek épp ugyanaz a baja a rendszerváltással, mint Auschwitzcal, hogy a helyzet mindkét esetben bonyolult európai politikai játszmák következtében oldódott meg, ezt a megoldást tehát gyakorlatilag ajándékba kaptuk.

Azért is inkább Kertész saját rendszerváltásáról szól ez a kötet, mivel ez az az időszak, amikor ez a szerep nélküli ember hirtelen irdatlan nagy szerephez jut, mondta Reményi József Tamás. A figyelem, ami innentől kezdve rá irányul, az igazmondó ember szerepét szánja neki, de ennek a szerepnek az autentikussága is csak a kívülállóságon keresztül jöhetett létre. 

 

 

 

 

 

A beszélgetés során gyakran elhangoztak olyan kifejezések, hogy belső emigráció, kívülállóság, illetve magány. Reményi szerint Kertész Imre a szerepeken felüli ember szerepét gondolta magáénak, miközben valójában a pozíciója inkább szerepeken aluli volt. Van egy furcsa paradoxon, egy kiegyenlíthetetlen ellentét és ellentmondás az ő alkatában. Egyrészt beleragad a kívülálló karakterébe, például ahogyan A végső kocsmában is arról ír, ő csak a bécsi rádiót hallgatta, mivel ott lehetett hallani Beethovent, Wagnert vagy Schubertet, de ettől még lehetett látni a budapesti Operában is, sőt társasági életet is élt. Németh Gábor szerint Kertésznek van egy „gargantuai nevetése”, olyan, mint Michel Piccoli A nagy zabálásban. Szigligeten is valójában jól érezte magát, noha a magára vett szerep szerint nem engedhette ezt meg magának.

Incognito, ergo sum, lehetne ezt a kötetet egy bon mot-val jellemezni, legalábbis Jánossy Lajos szerint. A néző ugyanis értelmezhető egy különös pikareszk regényként is, amiben azok a részek jutnak szerephez, mikor a szeretetre vágyó, de egyben szeretetre képtelen ember alakja villan fel. A rejtőzködő titkos én például a társ elvesztéséről szóló szövegrészben bújik meg.

A néző egy „sok lélegzetű” könyv, és beilleszthető a paradoxon európai szellemtörténeti hagyományába. Jánossy felhívta a figyelmet arra, hogy az európai polgári kultúra és önnön válságtudata egyszerre született meg, Sipos Balázs ehhez kapcsolódóan használta a „repetitív lejtmenet” kifejezést, mivel benne van ebben kultúrában az állandó mélypont - most a legrosszabb, ennyire rossz még sosem volt - érzés. Többször is felvetődött az est során Márai Sándor neve, Reményi József Tamás szerint Kertész belső emigrációját az ő pályájával, életútjával érdemes összevetni. Ugyanakkor míg Márai esetében ez az említett reptetitív válságtudat gördülékeny, addig Kertésznél mindezt mégis megakasztja Auschwitz. 

A kötetből kiderül, milyen jellegű könyveket olvasott Kertész: elsősorban a memoárirodalom érdekli. Mindez nem különösebben meglepő persze abból a szempontból, hogy milyen központi szerepet foglal el a gondolkodásmódjában az, hogy nincs objektív, csupán szubjektív érzékelés, s hogy mindent, kimondhatót és kimondhatatlant, sorsot és sorstalanságot egyaránt a szubjektum szűrőjén keresztül vizsgál. 

Ha csupán a német későromantika alkotóival bezáruló korszakot engedjük magunkhoz, és egy sor kortárs hatást nem, akkor persze értelemszerűen magányossá válunk. Németh Gábor szerint Kertész életművének is, de a magyar kultúrának még inkább jót tett volna, ha megengedi magának a párbeszédet a kortársakkal, beengedi a jelen aktuális hatásait is saját világába. Ezt nem csak az olvasási tapasztalatokra értve, hanem arra is, hogy csupán egy-egy apró "polaroid" erejéig hajlandó a hétköznapi valóságból karaktereket megragadni, pillanatokat ábrázolni. Elszalasztott lehetőségnek tűnik, hogy Kertész ezt a készségét nem kívánta jobban kiaknázni.

Fotó: Scholtz Kristóf