Maga Varsányi is felhívja a figyelmet, hogy a saját gimnáziumi osztályából is nagyrészt utálták a kisregényt, és valószínűleg sokan osztoznak vele ebben a tapasztalatban, mégis számos olyan pontja van, amelyekkel meg lehet szólítani a középiskolásokat. A kamaszos esetlenség, a boldogságkeresés és elvágyódás, a különböző világok közötti határátlépések, a fantáziák közel hozása ugyanis mind-mind nagyon mai, nagyon ismerős folyamatok.

Varsányi Péter Laboda Kornéllal adaptálta színpadra a kisregényt, Nagy Orsolya dramaturg munkájával. A szöveg több helyen egészen fergetegesre sikerül, de messze kimagaslik az előadás végén, Lindhorst (Gyabronka József) és a jósnő (Blasek Gyöngyi) rímpárbaja, melyben természetesen utóbbi marad alul egy rímrontásnak köszönhetően.

Az előadás kezdetén áttetsző lepel osztja két részre a színpadot. Ez a megoldás már az első megszólalás előtt kifejezetten tetszik, hiszen mi más utalhatna jobban Hoffmann és regénye álomszerű, valóság és a fantázia határán táncoló világára, mint a hártyaszerűen elkülönített képek. Aztán mégis csalódnom kell, hiszen a lepel szinte alig tölti be ezt a funkciót, sokkal inkább a jelenetek tagolására és elválasztására szolgál. A bábrendezői megoldások között azonban jócskán vannak olyan érdekességek, amelyek kiválóan működnek: éppen az álomszerűséget és a fantáziát, a csodákkal teli világokat képesek az árnyjátékok megjeleníteni, melyeket a szereplők igen jó érzékkel játszanak. A beszélő, antropomorf növények és állatok hatalmas, izgalmas fejdíszekkel válnak attribútumaik megjelenítőivé, így külön elismerés jár a díszlet- és jelmeztervező Boros Dorottyának, valamint Geresdi Zsófiának. Rujder Viven Veronikája is nagyot alakít, miközben Anselmus feleségének és miniszteri főtanácsos asszonynak képzelve magát párbeszédet folytat vágyott személyzetével, irigyeivel és persze kiszemelt férjjelöltjével. Fogast, papucsokat és ballonkabátot használva bújik egyik pillanatról a másikra több szereplő bőrébe: klasszikus megoldás, de tökéletesen kivitelezve (koreográfia: Cortés Sebastián). Rujder kimagaslik kortársai közül, talán csak Zoltán Áron akkurátus, tüchtig komornyikpapagája és Vitányi-Juhász István felvágott nyelvű fekete macskája száll vele versenybe, de mindketten nyilván kisebb szerepekben.

Lestyán Attila Anselmusa nincs pontosan eltalálva. Esetlensége, tétovasága sajnos leginkább lényéből, nem pedig játékának tudatosságából fakad. A gond az, hogy a karakter nincs egészen jól felépítve, így nem érthetők, nem indokoltak a motivációi: Serpentina szerelmének megtalálása, a Lindhorst melletti kiállása és küzdelme sokkal inkább a mellette és kevésbé vele játszó színészek érdeme. Az előadáshoz felkért tapasztalt színészek, Gyabronka József, Blasek Gyöngyi és Kerekes József szépen vezetik a fiatalabbakat. Blasek jósnőként Veronikával, Gyabronka Lindhorstként a növényeivel és papagájával, Kerekes Paulmannja pedig a szintén hivatalnok beállítottságú Heerbranddal (Figeczky Bence) remek párosokat alkotnak. Utóbbiak, Kerekes és Figeczky igazi, szeretnivaló, ám kissé idegesítő pojácák. Az óvatoskodó, virágai bűvkörében élő Paulmann és a miniszteri főtanácsosi pozícióig jutó, a szavakból soha, de a mondanivalóból ki-kifogyó Heerbrand is jól eltalált figurák. Mészöly Anna Serpentinája árnyjátékaiban remek, ám azokból kilépve lehetne jóval sejtelmesebb és izgalmasabb női karakter. Lestyán és Mészöly párosa kevésbé működik: a kamaszos, de vonzó, tisztaságában is szenvedélyes szerelemből sajnos semmit nem kapunk. Nem sejlik fel tehát Anselmus és Serpentina valódi motivációja az akadályok leküzdésére, a fantáziavilág elfogadására, az abba való tényleges átlépésre.

Holott remek a darabválasztás a kiválasztott korosztálynak. Azoknak, akik az Alkonyat-trilógia vagy éppen Az éhezők viadala sorain és képein szocializálódtak, várhatóan nem okoz problémát, hogy a képzelet világa és a valóság között ugráljanak. Hogy megértsenek másfajta működésmódokat, könnyedén elfogadjanak sajátos, ám érthető szabályokkal működő világrendeket, melyekben a szerelem központi szerepet játszik.

A rendező Varsányi Péter elmondása szerint tudatosan „építették” Veronikát Anselmus mellé, ha tetszik, szinte a két főszereplő köré alakítva a darabot. Mindkettejüket a játék, az egymás iránti vonzalom, a fantáziákba való könnyed és önfeledt belemerülés jellemzi, ám kettejük útja egy idő után szétválik. Nagyon egyszerűen: Veronika a realitások talaján marad, az anyagi világban, józan ésszel gondolkodva dönt úgy, hogy hozzámegy Heerbrandhoz, míg Anselmus teljesen elrugaszkodik ettől a válóságtól, és egy másik kiutat választ. Kiutat a gyerekkorból, kiutat saját esetlenségéből, egyszer és mindenkorra átadva magát egy másfajta, addig ismeretlen világnak. Ezt azonban látszólag ő hiszi el legkevésbé, itt hiányzik leginkább Lestyán játékának tudatossága.

Fel-fellebbenti a darab a klasszikus, tankönyvízű értelmezési lehetőséget is, miszerint ami történik, csak Anselmus romantikus, kamaszos lelkének kivetülése és romantikus elvágyódásának toposza mindaz, amit Lindhorstnál és Serpentina szép szemeiben megtapasztal. A némileg kísértetiesen megszólaló, ismeretlen forrású hangok is ebbe az irányba visznek, melyek után még az arra járó csendőrök is leellenőrzik: megvan-e még Anselmus diák józan esze. Mivel azonban pontosan tudja, milyen nap van, nyugodtan konstatálják, minden rendben van. Öröm, hogy nem visz tovább ebbe az irányba a színpadi adaptáció, sokkal nagyobb teret hagyva ezáltal a képzeletnek.

Így tehát bár okosak a bábos ötletek, jó a darabválasztás és a köré font koncepció, már csak a varázslatból kellene kicsit több.

E. T. A. Hoffmann: Az arany virágcserép

Szereplők:

Blasek Gyöngyi

Figyeczky Bence

Gyabronka József

Kerekes József

Lestyán Attila

Mészöly Anna

Rujder Viven

Vitányi-Juhász István

Zoltán Áron

Dramaturg: Nagy Orsolya

Zeneszerző: Tarr Bernadett, Brandenburg Ádám

Koreográfus: Cortés Sebastián

Díszlet: Boros Dorottya

Jelmez: Geresdi Zsófia

Videó: Nyeste-Hári Viktória

Rendezőasszisztens: Széplaki Nóra

Rendező: Varsányi Péter

Bemutató: 2016. március 5.

Ódry Színpad

A képek forrása: odryszinpad.hu