Szokták mondani, hogy kultfilmet nem lehet tudatosan készíteni, erre nincs recept. De a legnagyobb kultmozik azért mégis mutatnak hasonlóságokat, mégsem kizárt tehát, hogy legyen erre egy képlet, egy formula. A Vissza a jövőbe 1-2 például azért öregedett olyan szépen, mert időutazásról szóltak, a közeli jövőben (is) játszódtak, és amikor való világunkban is eljött a jövőbeli idősík dátuma, össze lehetett hasonlítani a fikciós jóslatot a realitással, megvizsgálva, mi valósult meg és mi nem.

A Keresztapa az USA-ban a kultfilmek kultfilmje, és megkockáztatom, okkal. A maffia képében egy titkos, tiltott, szektaszerű elit világba enged bepillantást, ami rímel a kultfilmek jelenségére (az angol nyelvben a szekta és a kult szavak meg is egyeznek, mindkettő cult). És Francis Ford Coppola filmje valójában semmi másról nem szól, mint az olasz-amerikai maffia világáról, minden szegmensében arra van kitalálva, hogy megismertesse a legszélesebb publikumot ezzel az egzotikus, rejtélyes és izgalmas szervezettel. Coppola, aki már Roger Corman szárnyai alatt is közönségcsalogató műfajfilmeket (Grindhouse, exploitation, horror) készített, már csak olasz származása okán is tökéletesen hiteles direktor volt a feladatra.

Ebből a szempontból a legérdekesebb a film cselekményszövése, és nem csak azért, mert A Keresztapát azóta is tanítják forgatókönyvírásból. Coppola és Mario Puzo története arra van kihegyezve, hogy megmerítse a nézőt a maffia miliőjében. A rendező a címben szereplő klánvezér figuráján keresztül talált fogást a témán. A főhős, Michael Corleone nem más, mint a közönség avatárja, akinek szemein keresztül a néző bepillantást nyer a maffia világába. Michael karaktere tökéletes erre a szerepre: beleszületett a maffiába, de megpróbálták őt távol tartani a szervezet sötét ügyeitől, tehát a film elején éppoly keveset tud a “családról”, mint a néző. Először rajta keresztül ismerjük meg az aktuális keresztapát, apját, Vito Corleonét, aztán pedig ő maga veszi át a trónt, válik a következő bandavezérré.

Coppola azzal teszi morálisan elfogadhatóvá, sőt szimpatikussá, és ezzel azonosulásra alkalmassá hőseit, hogy Vito amolyan jófiú a maffia egyébként immorális világában, és persze pont ezért fekete bárány, csodabogár, azaz olyan karakter, aki elvisz a hátán egy jó drámát. Vito nemet mond arra, hogy a családok kivegyék a részüket a drog bizniszből (ami szerintük is végleg romlásba döntené a New York-i feketéket), megmaradna olyan ártatlanabb bűnök pártolása mellett, mint a szerencsejáték és a prostitúció. Ezzel viszont egyedül marad, a többi család megpróbálja félreállítani. A hatalmát is rettegik, Vito ugyanis becsületessége és igazságos természete miatt rengeteg barátot szerzett a legfelsőbb körökben is. A néző nem tudja nem imádni Brando karakterét, hisz befogadott egy árva nem-olasz fiút annak idején, Tom Hagen pedig azóta is apjaként tiszteli.

Michael pedig azért rokonszenves, mert eleinte elhatárolódik családja sötét ügyeitől, tökéletesen hétköznapi, földözragadt figura, aki rossz családba született. És persze háborús hős. Ő a legkisebb fiú, így szinte mesehős, akit egyfajta mentorként segít az apja és annak hű főtanácsosa (Tom Hagen). Vito többször is kulcsfontosságú tanáccsal látja el Michaelt, például végül ő adja le neki a drótot arról, hogy ki fogja elárulni. Vito az ész a családban, a bölcs, mivel már kora okán is tökéletesen ismeri a maffiát. Ő a stratéga, a lángelme, csak épp már túl öreg, beteg és sebezhető, ezért kell neki Michael. És ahogy azt A Gyűrűk Urában, a Star Warsban és a Harry Potter-filmekben láttuk, a mentor végül meghal, hogy a főhős önállósodása, fejlődése befejeződhessen.

Michael eleinte meglehetősen passzív, reagáló karakter, idővel azonban egyre inkább aktivizálódik. A film első fontos fordulópontja (ami átfordítja az expozícióból a középső felvonásba), amikor végleg beleavatkozik a maffia ügyeibe, és elvállalja, hogy megöli a korrupt rendőrfőnököt és a rivális családfőt, ezzel eszkalálva a klánháborút. A második nagy csavar, ami pedig a tárgyalást zárja és viszi át a filmet a fináléba, amikor apja meghal, és Michaelnek egyedül kell döntéseket hoznia, immár ő a rangidős. A főhős viszont csak belesodródik ezekbe a döntésekbe: akkor kötelezi el magát a maffia mellett, amikor a korrupt rendőrfőnök megveri. Ez egyfajta kiábrándulás, felnövés számára: ha már a rendőrfőnök is tisztességtelen, miért ne legyen ő maffiózó? Apja példáján azt látja, hogy a gyengéket és a becsületeseket eltapossák.

Hiába nincsenek e film világában jók és rosszak, azért ez mégiscsak Michael erkölcsi bukásának története: aranyifjúból hazug, véreskezű maffiavezérré válik a film végére. Apja kegyetlenebb változatává avanzsál, családja mégsem tudta távol tartani a bűntől ezt a tehetséges és ígéretes fiút, így maximális az erkölcsi kár. Mike tipikus vérszomjas, törtető fiatal, aki lefejezi az öreg családfőket, beteljesítve a természet örök körforgását. Hogy drámai átalakuláson megy keresztül, az nem kifejezés. A film majdnem három órás játékideje is arra szolgál, hogy minél mélyebbre merítse a nézőt a maffia világában. Hosszú például a film expozíciója, és részletesen felvázolja a maffia működését azzal, hogy bemutatja Vito Corleone és Tom Hagen munkáját, na meg a film rengeteg szereplőjét. Szóljon bár a maffiáról, a film a legrégebbi görög drámák rugójára jár, hisz családi dráma, amiben a főhősnek a véreit kell megvédenie, azaz minden emberben meglévő ösztönök vezérlik.

Coppola pedig nem utolsósorban a képi világgal is egzotizálja a maffia világát. A titkos találkozókat kevés fénnyel veszi fel, a váratlan, sokkoló, de főleg brutális, precízen kidolgozott és kreatív gyilkosság-szcénák pedig Mario Bava és Dario Argento horrorjait idézik, akik olasz filmesekként egyrészt a témához is illenek, másrészt Coppola sem veti meg őket (lásd pazar Drakula-filmjét). A fiatal Pacino tökéletes választás mind a naiv Michael, mind az ördögi családfő szerepére, Brando pedig egyszeri és megismételhetetlen karaktert alkotott meg, részben a markáns sminknek köszönhetően. Az ő figurájának egyedi megjelenése is nagyban hozzájárulhatott a film kult-státuszához.

A film adatlapja az Uránia Nemzeti Filmszínház oldalán.